Epilógus

Sziasztok!

Azt hiszem, elértük ennek a blognak a végét. Gondoltátok volna? Azt hittem, soha nem fogom befejezni. Nagyon lassú voltam. De remélem, hogy attól még tetszett a történet.

Szeretnék néhány adatot mondani. A történet szóközökkel együtt 239 000+ karakteres, 98 A/4-es lappal, valamint 38 014 szavas. Legjobban Nektek a 7. fejezet tetszett, ahhoz is kaptam a legtöbb kommentet! Összesen 73 megjegyzést kaptam - ebből körülbelül, ha 20 az enyém.

Szeretném külön megköszönni FantasyGirl-nek a támogatását, és a megjegyzéseit! Remélem úgy véled, hogy fejlődtem, és hogy tanultam a hibáimból! :)

A továbbiakban... lesz három történetes blogom, de azokat nyáron fogom megnyitni. Addig gyűlnek a fejezetek, aztán nyáron majd rendszeresen hozhatom a részeket - biztosítalak Titeket erről. Kérdések nyugodtan jöhetnek bárhol, csak lássam :))

Jó olvasást az epilógushoz, és sok sikert mindegyikőtöknek! <3

MissMe

Epilógus

- Victoria -

- Köszönjük, hogy ezt a repülőtársaságot választotta – szólal meg a hangosbemondóban egy női hang, de én már nem nagyon figyelek erre. Charlotte-tal együtt, mindketten sietős léptekkel hagyjuk el a repülőt, és mikor a beltérre érkezünk, beszélgetésbe kezdünk.

- Tudod, hogy hol parkoltak le? – kérdezek rá Lottie-nál, mert azt hiszem, ő az, aki inkább megbeszélte, hogy hol találkozunk a fiúkkal.

Próbálom az oszlopok – vagy esetleg növények takarásában álló – fotósokat figyelmen kívül hagyni, de egyelőre még nem sikerül. Azt hiszem, hogy egyelőre csak szoknom kell ezt. Találkoztam már One Direction rajongókkal az utcákon, akik felismertek engem. És egyáltalán nem tudom okolni őket, mikor a fiúkra kérdeznek rá. Hogy tényleg olyan helyes-e? És a többi hasonló válasz. Tényleg olyan helyes – szoktam mondani.

- Igen, tudom – mondja, mikor a főbejáratot elhagyjuk, és a parkolóhelyek között megyünk. A idő sokkal jobb, mint Amerika azon részén, ahol eltöltöttünk pár napot. Melegebb, bár ahogy látom, nem sokára esni fog – ismerem már annyira a londoni időjárást.

Szinte csak egy pont a távolban, mikor kiszúrom Harry-t, és futni kezdek felé. A bőröndöm nehezít kissé a dolgomban, de kedvemet nem tudja szegni. Harry is közeledik felém, bár ő nem fut – szerintem egyenesen élvezi ezt. Mikor odaérek hozzá, lerakom a bőröndöt, és szinte a nyakába ugrom. Hiányzott az a tipikus Harry illat, és azt hiszem, nem bántam meg, hogy kinyilvánítottam az érzéseimet.

Nem tudom mennyi idő múlva, de elengedem őt, ő pedig megjegyzi:

- Csók nem jár? – húzza kaján vigyorra az arcát, miközben én megrázom a fejemet mosolyogva. Most én élvezem, hogy húzhatom egy kicsit az agyát. Megjelennek Lottie-ék, majd meg is szólal a barátnőm:

- Mi megyünk, jó? – tudatja velem, mire én hevesen bólogatok, majd mikor elindulnak, még integetek nekik.

Beülünk Harry autójába, majd elindulunk a kitűzött cél felé – Harry otthona felé. Ezt a pár hetet, míg itt vagyok, Harry-vel fogom tölteni - természetesen, ahogyan a szabadidőm engedi. És természetesen akkor is meg fogom érteni Harry-t, ha szimplán csak együtt fogunk aludni.

- Na… még mindig várom a csókot – jegyzi meg Harry, miközben becsukja az ajtót, én pedig levetem a kabátomat, pulcsimat és a cipőmet. A srác is hasonlóan tesz, majd mikor észreveszi a somolygásomat, közelebb lép. Hátrálok a falig, Harry pedig szinte követ. Kiszorítja a köztünk lévő levegőt, és mikor megfogja a kezemet, bizsergető érzés jár át. Majd megcsókol, én pedig engedem, hogy irányítson engem.