19. fejezet: I'm near You

Sziasztok!

Tudom, úgy tűnik, mintha felszívódtam volna. De a jó hír, hogy mégsem! :)

S ennek örömére meghoztam a fejezetet, melyet már másfél hónapja szülök! ;) Ez a rész a kedvenc fejezeteim közé tartozik, úgyhogy szerettem megírni - még ha nem is úgy látszik.

Nos... jó olvasást kívánok, és sok-sok erőt a következő hétre,

MissMe

Egyik részem örül annak, hogy Harry-vel kell táncolnom. Viszont a másik énem pedig dühös, amiért tudom, hogy ez a kapcsolat nem sokra menne. Hiszen visszamegyünk Amerikába, ahol szintén várnak a munkák, talán még nehezebb is lesz, mint a mostani. A távkapcsolatban pedig sohasem voltam jó.

Kicsit félve a jövőtől lépek be a táncterembe. Semmi zaj, csak a csend vesz körül. A lámpát nem kapcsolom fel, a néhány elektromos gépből áradó fény láthatóvá teszi annyira a termet, hogy ne essek el a saját lábamban. Élvezem ezt a fajta ürességet.

Következő pillanatban ajtónyitódást hallok, majd világosság árasztja el a termet, és a pupillám automatikusan húzódik össze. Hunyorogva nézek az érkező felé, és lassú lépésekben megyek oda hozzá.

- Hát, te? – kérdezek rá meglepetten, amiért Charlotte-ot itt találom. Pár perce érkeztem én is, nem tudom, hogy nem láthattuk egymást.

- Kicsit szebben is fogadhatnál – jegyzi meg barátném - már szinte szokásosan -, aki gyorsan le is vedli magáról a hidegben kellőképpen melegítő ruhát. Magán hagyja a pulóverét, amit meg is értek, hisz nincs olyan nagyon meleg a teremben. – Amúgy meg… változnak a dolgok – válaszol a kérdésemre, vagyis arra, hogy miért is van itt. Nem szokott táncórámon jelen lenni, ám most mégis megteszi. Eszembe is juthatott volna, hiszen Zayn-nel már együtt vannak.

- Ó… szóval Zayn miatt – szólalok meg huncut mosollyal az arcomon. Ám válaszra sem kell méltatnia, már a tekintetéből lesüt a válasz: igazat mondtam.

Arca piros, valószínűleg a hideg tette ezt vele. Ugyanis Charlotte nem az a fajta, aki könnyen zavarba jön. Ráadásul ilyen csípős hidegben megértem, hogy a bőre így reagál erre.

- Tegnap mit csináltatok abban a szobában? – kérdezek rá, és hangom lehet, hogy kissé anyáskodó lehetett. Miért is ne lett volna az? A barátnője vagyok!

A menedzserem először nem érti, mi a szituáció, aztán leesik neki, és nyomban magyarázkodni kezd:

- Nem, dehogy! Semmi olyat nem csináltunk – szólal meg, és közben undorodott arccal gondol vissza. Megértem, amiért nem néz normálisnak, amiért ezt gondoltam. De egyszerűen nem voltam biztos ebben.

- Oké, oké… csak úgy szólok, hogy három hete ismeritek csak egymást – mondom az igazat. Ez a három hét egyszerre tűnt soknak, egyszerre tűnt kevésnek. Mint ha gyorsan telt volna, közben mégis mennyi minden történt.

- Mégis elhívott Hawaii-ra – fejezi be a mondatomat, anélkül, hogy én erre nem is számítottam. Kis időbe telt, mire leesett, hogy Charlotte mit is mondott. Hawaii? Ő meg Zayn? Ha pár héttel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy milyen lenne Zayn és Charlotte együtt – miközben még nem is ismerték egymást -, valószínűleg kinevettem volna az illetőt. Most már nem tenném.

- Mikor mentek? – kérdezek rá egy idő elteltével, és látom a barátnőm szemében azt, megértette, miért is reagáltam így.

- Azt hiszem, hogy január 22-én – válaszol a kérdésemre a lány. Talán ez az első olyan dátum, amit fejből is meg tudott mondani, és nem kellett hozzá a telefonja. Azt hiszem, hogy ez számára egy olyan dolog, amit a telefonja tárolása nélkül is meg tud jegyezni.

- És akkor éppen nincs tennivalónk? – kérdezek rá, mert amilyen rózsaszín ködben érezheti magát, elhinném, hogy elfelejt egy-két programot.

Előveszi a mobilját, és ebből a szemszögből csak annyit vélek látni, hogy valamit keres. Végül meg is találja, és menedzserhez híven el is kezd mesélni, mi is lesz a teendő.

- Hazamegyünk egy hétre, hogy Jennifer Lopez májusi klipjéhez te szerződhess le tánckoreográfusnak. Aztán visszajövünk egy filmforgatás miatt, mert megbeszéltük, hogy a táncjeleneteket te szervezed. Ez lesz körülbelül 3 hét, és utána megyek Hawaii-ra, addig te pihenhetsz – vázolja fel a barátnőm az elkövetkezendő egy hónap eseményeit.

Mondatai lesújtanak, mert én pár perccel ezelőtt már a búcsúzásra készültem. Mikor nincs is szükség erre, hisz visszajövök! Londonba, ahol már annyi mindent megszoktam: a tömeget, a londoni levegőt, a közlekedést – mely teljesen fordítva működik. És nem kell búcsúznom. Ez belül olyan jól esett.

- Oké… és mi lesz febru…

Az ajtó kinyitódik, és két fiú lépi át a küszöböt. Egyből odakapom a fejemet, és az érkezőkre terelem tekintetem. Harry és Zayn érkezett meg. A hópihék mindkét fiút egy kissé ellepték, de hamar olvadóba is kezdenek.

- Jó reggelt – szólal meg Charlotte, és egyből a fiúkhoz lépked. Követem, és közben én is elmormogok egy köszönésfélét. A srácok leveszik magukról a kabátot, majd egy székre dobják azokat. Zayn egy bézs színű pulóvert hagyott magán, és úgy látom sikerült megbabonáznia vele a barátnőmet.

Néztem, ahogyan közelednek egymáshoz. Egy karnyújtásnyira állnak meg egymástól – talán miattunk szégyenlősködnek. Zayn megfogja a lány kezét, és odahúzza magához egy rövid csók erejéig.

Úgy érzem, hogy nem szép dolog az, ha nézem a szerelmes párt, éppen ezért elfordítom a tekintetem – hiába csak egy szájra puszit adnak egymásnak. A gond csak az, hogy Harry tekintete annyira vonz, hogy nem tudok, nem rá tekinteni. Aztán mégis sikerül, bár nehézkesen. Kínosnak érzem a szituációt… mert akár mi is üdvözölhetnék így egymást.

Hálát adok Istennek, mikor az ajtón belép a többi tag. Üdvözlöm őket, és odamegyek hozzájuk. Amint csukódik az ajtó, ismét nyitódik – két lány lép be rajta. Aztán nem sokára már ott tartunk, hogy mindenki itt van, és az én utasításomra várnak.

- Oké, akkor főpróba, avagy az utolsó próba a klip előtt. Csak néhány simítás kell még, de szinte már végeztünk. Akkor kezdjük is! – mondom, majd a tömeget invitálom arra, hogy álljunk fel a tánc alapállásába. Tudom, hogy a végletekig nem húzhatom, de míg lehet, addig szemben a többiekkel mondom az instrukciókat – mert Harry mellett talán nem is tudnám mondani.

- Mivel így alakult, szeretném, ha Harry lenne középen. Szóval Niall-ék cseréljenek helyet vele – adom ki az utasításaimat, kezdésképp. Folytatom – És mivel én középen leszek Harry-vel, így nézhettek minket. De ha lehet, akkor ne gyakran, mert a klipben az látszódna.

Niall a kolleganőmmel, Harry és July régi helyére megy. A banda legfiatalabb tagja pedig középre. Charlotte-ot megkérem, hogy indítsa a zenét, hogy ne kelljen nekem sokat rohangálni. Ráadásul most a One Direction menedzsere is itt van, jól kell előadnunk. Szeretném, ha nem érezné pocsék munkának, amit három hét alatt megalkottunk.

Eddig sikerül húznom, hogy ne kelljen Harry-hez mennem. A levegőmet még bent is tartom, miközben a sráchoz lépegetek. A szívem hevesebben kezd verni, és úgy érzem, ha nem kezdek el rögtön koreográfusként helytállni, akkor kicsúszik a kezeim közül az irányítás.

- Kezdődhet, Lottie – szólok a lányra, hogy indítsa el a zenét.

A fiú elé lépek, pár centit hagyva közöttünk, és megfogom a kezét. Az idegeimben a vér egyből gyors utat tesz meg. A bőröm is bizseregni kezd, és amikor érzem a srác lélegzetvételét, nem sok kell ahhoz, hogy a maradék koncentrációm elvesszen a teremben. He takes your hand, hangzik el a szöveg, mire még nem kell mást csinálnunk, csak megfogni a másiknak a kezét. I die a little, elengedem a kezét, majd lassan megfordulok, hogy szemben legyek vele. Egyből szaporábban veszem a levegőt. I watch your eyes. And I’m in riddles. Lehunyom egy pillanatra a szemem, majd minden érzésemet félretéve próbáltam a táncra gondolni. A szövegre, a ritmusra és a srácra, hogy működjön a tánc. Ez sikerül is, ahogyan telnek a másodpercek.

A refrén befejeződik, elengedem a srác kezét, és megkérem Lottie-t, hogy állítsa le a zenét. Kérésemet figyelembe veszi, és leállítja a One Direction I Wish számát.

- A refrén kezdeténél lehetne egy emelés. Persze csak akkor, ha meg tudjátok csinálni – teszem meg az ajánlatomat. Olyan üresnek hatott a refrénnek azon szakasza, mikor táncoltam a sráccal. Talán egy emelés javíthatna az érzésemen.

Szinte csak nemleges válaszokat hallok a fiúktól. Kivéve egytől: Harry-től.

- Oké, öt perc szünet nektek. Én pedig átgondolom ezt – szólalok meg kisvártatva. Úgy érzem, nem dönthetem el hirtelen, hogy mit is tegyek. Ezért egy kis gondolkodási időt hagytam magamnak.

- Nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem, elbírlak – szólal meg Harry, beletúr a hajába, majd rám szegezi tekintetét. Halványan elnevetem magamat kijelentésén.

- Nem vagyok olyan kövér – jegyzem meg, de közben ismét elnevetem magam. Hirtelen olyan könnyű lett a közelébe lenni.

- Szóval… fogd meg a kezem – megteszi. A kezét az enyémre illeszti, és pontosan azt érezteti velem, hogy nem enged el sohasem. De közben mégis meg kell majd tennie. Rátekintek a srácra, arra a sokat látott arcra. Lehetetlennek tűnik elfelejteni az arcvonalait, és nem is fogom. Újra szóra nyitom a számat – Lendítek egyet magamon, majd remélhetőleg egy szép ívben átérek a másik oldaladon – folytatom, és ezzel felkészítem a srácot.

Egy, két, há’. Érzem, hogy mikor a levegőben vagyok, ő a támaszom. Az egyetlen, ami biztos. Összezárom a lábamat, majd nem sokkal utána már készülök is, hogy Harry másik felére érjek. A talaj keményen érint először, de aztán rájövök… ez csak a föld.

- Ezt kár lenne kihagyni! – szólal meg a fiúk menedzsere, mire én felkapom a fejemet. Ilyenkor esik le, hogy még mindig a fiú kezét fogom. Hogy még mindig közel állok hozzá. Talán nem kéne meggyőznöm az ellenkezőről magamat. Talán csak el kéne fogadnom az érzéseimet.

- Charlotte –

- Nagyon jó tánc – szólal meg a másik menedzser, miközben nem tekint rám. Megmosolyogtat, hogy annyira tetszik neki a Victoria által létrehozott produkció, hogy nem is tudja levenni arról a szemét. Ez egyfajta büszkeség számomra is, mert mégiscsak a barátnőm.

- Szerintem is – hagyja el a számat a kis mondat önkényesen. Én is nézem őket, de közben nem igazán tudom megfejteni Vic érzéseit. Jól tudom, hogy min megy keresztül Harry-vel. Csak sajnos azt nem tudom, hogy segít-e valamennyit a kapcsolatukon az, hogy most együtt táncolnak. Valamelyest reménykedek ebben, mert látom néha elmosolyodni a srác közelében a barátnőmet. Lehet, hogy nem is tudja… de mégis ezt teszi.

Azonban ezek a gondolatok a pillanat törtrésze alatt szertefoszlanak, mikor meglátom Zayn-t. Ráadásul egy másik lánnyal! Ez egyfajta féltékenységet szül belőlem, pedig jól tudom, hogy ez csak a munkája. De látni, hogy a vele táncoló hölgyemény mennyire átérzi a zenét, az ütemet… kissé nyugtalanító.

- Hallottál a pletykákról Zayn-nel, igaz? Pontosítok… hírekről – töri meg a mellettem ülő férfi a hirtelen beállt csendet. Tudtam, hogy egyszer meg fogja kérdezni, ám meglep, hogy éppen most.

- Igen, de Zayn egy regényt mondott nekem arról, hogy ne vegyem figyelembe ezeket – válaszolok a menedzsernek. Tudtam már akkor is, mikor kézen fogva sétáltunk London utcáin, hogy előbb-utóbb megbújik az egyik fa mögött egy lesifotós, majd szaftos pletykát – esetlegesen igaz dolgot – tereget ki a világnak. Tudtam. Ám Zayn meglehetősen jól a fejembe verte, hogy ne törődjek a nem igaz megjegyzéseken. Bár óvatosságra is intett az esetleges rosszakaróktól, interjúktól. Igaz említette, hogy szeretne mindig mellettem lenni, hogy soha ne kelljen semmi ilyen döntést egyedül meghoznom, átvészelnem.

- Meg is tudod ezt tenni? – kérdez rá, és egymásra szegezzük a tekintetünket. Látom a szemei alatt a kis karikákat, melyek arról tanúsítanak, hogy nehéz napja van.

- Majd megszokom… - rándítom meg a vállamat. Jól tudja, hogy ezt azt jelenti: még nem. Azonban reménykedem benne, hogy egy idő elteltével megszokottá válik. A hírnév – mert ez az.

És igen, még rosszul érzem magamat a megjegyzésektől. Mégis miért gondolják azt, hogy a menedzser fűzte meg a One Direction tagot? Mindig is Zayn kezdeményezett – bár az is igaz, hogy én sohasem mondtam neki nemet. Azt is említették, hogy a karrieremet szeretném fellendíteni. Ha azt akarnám se ezzel a módszerrel.

- Oké, főpróbának vége! Holnap akkor élesben megy – hallom meg Victoria hangját, mire én egyből felkapom a fejemet.

Készülődni kezdek, úgy ahogy mindenki a teremben. Felveszem a kabátomat, majd a sálat tekerem körbe a nyakam körül. Mellém lép Zayn, szinte alig választ el pár centiméter tőle.

- Hogy lesz a napod? – kérdez rá kedvesem, miközben megigazítom magamon a nyakmelegítőmet. Ő is felveszi a kabátját, majd ismét rám tekint, és a válaszomra vár.

- Haza kell vinnem Tory-t… mármint Vic-et – javítom ki magamat, mikor hirtelen rájövök, hogy az utóbbi időben nem is becéztem így a barátnőmet. És mikor megláttam barátom arcán az értetlenkedést, nyomban ki is javítottam magamat.

- Oké… - szólal meg kissé csalódottan Zayn, mire elmosolyodom.

- De utána szabad vagyok – jegyzem meg pimasz mosollyal, mire sötétbarna szemei csillogással reagálnak. Az, hogy vele lehetek, felér a világ kincsével. De az még tökéletesebb, hogy ő is ugyanígy érez. És ezt tudom is.

- Rendben – mondja, majd rövid csókot lehel az ajkamra. A szám bizseregni kezd, és libabőrössé válok abban a pillanatban, mikor elválnak ajkaink. De elmosolyodom, és megfogom a kezét. Kifelé még együtt megyünk, majd a saját utunkhoz térünk: be a megfelelő autóba.

- Eszembe jutott valami… - szólalok meg, mikor beindítom az autót. Victoria-ra szegezem a tekintetemet, mielőtt elindulnánk és megkérdezem – Kibontottad az ajándékot, amit Harry-től kaptál?

- Most határoztam el, hogy kinyitom… - mondja a lány, kicsit elmerengve. Talán mégis csak változtatott valamit a közös tánc?