2013. június 19., szerda

17. fejezet: I wish it was me

Sziasztok!

Na, mit szóltok? Most nem késtem... vagyis igen, egy napot. Mert a 'Spoiler' modulban láthatjátok, hogy mikorra várhatók a részek. Tegnap annyira megörültem, hogy be tudtam fejezni időben a részt, hogy örömömben majdnem táncikolgatni kezdtem. Aztán az örömöm alábbhagyott, mikor elment a netem... Egyszerűen fenomenális élmény volt - idézőjelesen.
Ez a fejezet csupa-csupa Zayn lesz, gondolom már rájöttetek a fejezetkép miatt :) De azért lesz egy kicsi Harry-ből is :P
Aztán meg... ugye mondtam, hogy mesélek a bankettről és a ballagásról, aki szeretne tudni róla az menjen rár a Flying in the Air-re :)

17. fejezet:I wish it was me

- Victoria -

- Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc – mondom hangosan az ütemet, és nézem magunkat a tükrön. Főpróba, ez már az. Nem is tudom melyik a jobb: véget vetni ennek a lehető leghamarabb vagy azt kívánni, hogy teljenek lassabban a napok. Ez olyan kérdés számomra, melyre nem tudnék pontos, határozott választ adni. Nem akarok elmenni innen, végképp nem akarom elhagyni a barátaimat, kiket itt szereztem. Azonban azt is szeretném, hogy az oly’ sokat dolgozott munkámnak legyen eredménye is.
- Oké, az utolsó lépéseket még elgyakoroljuk párszor, utána együtt az egész. Mehet így? – kérdezem egy pillanatra átnézve a vállam felett a többiekre, mindannyian bólogatva jelzik egyetértésüket.
Megpillantom Niall-t, aki a nemrégiben beszerzett kolléganőmmel táncolt együtt, akit sikerült minél hamarabb Amerikából idehozni, és megtaníttatni az egész táncot vele. Gyorsan tanul, éppen ezért azt gondoltam, hogy ő megfelelne beállónak. Ő az egyetlen ilyen memóriájú, így esélyem sem lenne még egyet hozni belőle, bár úgy nézem, hogy mind az öt lány és fiú rendben van. Mikor a párosra pillantottam, hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt. Engedtem, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam…
- Egy, két, há’, négy… - kezdek bele ismét, majd az utolsó lépéssort még lassabban, aztán egyre gyorsabb tempóban eltáncoljuk. Úgy gondolom, hogy táncot csak úgy lehet betanulni, ha a lépéssorokat sokszor egymás után elgyakoroljuk. Nem hiába van a mondás: A gyakorlat teszi a mestert.
Mikor úgy látom, hogy a lépéssor mindenkinek magabiztosan megy, eldöntöttem, hogy megnézem, hogyan is állt össze az egész. Elindítom a zenelejátszón a számot, majd középre megyek, hogy kamera szemszögből megnézhessem. Elindul a zene, én pedig nézem, ahogyan a fiúk koncentrálva, de közben mégis lazán, táncolnak.
Azonban ahelyett, hogy a szakmai tudásommal néztem volna őket, inkább hagytam, hogy Harry-t nézzem. Annyira jó érzéssel töltene el, ha én táncolhatnék vele. Bárcsak én lennék az… aki vele táncol.
A tánc után véget vetettem az órának, és úgy gondoltam, hogy meg vagyok velük elégedve. A táskámhoz érve, kikapom a telefonomat, és egyből csörgetem Charlotte-ot.
- Vedd már föl! – könyörgök magamnak, miközben a vonal túloldala folyamatosan kicseng. Cseng, cseng, cseng. A türelmem pedig már majdnem elfogy, mikor a barátnőm beleszól:
- Na, mondjad! – hallom meg Lottie hangját, aki úgy értesülök, hogy a konyhában szorgoskodik. Még, mint ha hallanám Mya hangját is, aki ha jól veszem ki, dudorászik.
- El tudsz jönni értem? – kérdezem, miközben, hogy egy kis elfoglaltságot keressek magamnak, a kissé hideg falon húzom végig a kezemet. Bár nem sok reményem van, de szeretném, ha eljönne értem.
- Az az igazság, hogy főzök, és nem hagyhatom itt a hotelt – mondja sajnálóan a vonal túloldalán a barátnőm, mire én elszomorodva veszem tudomásul a hallottakat.
- Nem baj, megoldom – mondom neki. Nem tarthatom rabszolgaként a menedzseremet, még ha az is lenne a dolga, hogy az ilyen dolgokat megtegyen nekem. Neki is van magánélete, és ő is ember. Nem tilthatom meg, hogy éljen.
- Köszi, imádlak – hallom meg utoljára a hangját, majd leteszi.
A kabátomat magamra öltöm, mikor meghallom egy ismerős hangját:
- Hallom, nincs fuvarod, hazavigyelek? – kérdezi meg az illető, és rájövök, hogy a tulajdonosa a hangnak Zayn. Megfordulva látom, zsebeibe mélyesztett kezeivel. Felveszem a táskámat, majd a vállamra teszem azt. Közelebb megyek az énekeshez, miközben összehúzom magamon a kabátot.
- Megköszönném! – szólalok meg sóhajtva egyet, amiért nem kell taxi vagy busz után kajtatnom. Zayn mosolyogva kinyitja a táncterem ajtaját, majd udvariasan előre is enged.
Az autója nem állt messze Zayn-nek, mégis össze kellett magamon húzni a kabátot, mert a hideg nem kímélt - hiába is voltunk magas épületekkel körbevéve. Beültünk a járműbe, majd az autó nem sokára útjára is indult. A kicsit hosszú csendet én törtem meg:
- Charlotte otthon van – mondom neki kijelentve igazából azt, hogy felmehet hozzá. Nem vagyok túl jó kerítő, de ha kell egy kis lökés arra, hogy összejöjjenek, akkor miért is ne segíthetnék?
- Fel szeretnél menni hozzá, igaz? – kérdezem meg tőle, mikor nem kapok választ. Ránézek Zayn-re, és látom, hogy mereven az utat lesi. Talán csak nem szeretne erről beszélni nekem, pedig igazán megtudhatta volna ebben a három hétben, hogy nem szoktam kikotyogni titkokat. Amúgy sem titok.
- Mindennél jobban – mondja, mikor leparkolunk a hotelünknél. A hosszantartó csend után el is felejtettem hirtelen, hogy mit is kérdezhettem tőle, hogy erre ezt válaszolta. Egy kis fáziskéséssel, de leesett. Mosolyogva kilépek az autóból, majd összehúzom még jobban a kabátomat.
- Elmegyek a bevásárlóközpontba – mutatok a nem messze álló épületre – Sok sikert! – mondom, és megfordulok, hogy az üzletek felé indulhassak. Azonban nem is tudtam még csak egy lépést sem tenni, mert Zayn megkérdezett tőlem valamit:
- Mennyi az esélyem? – hallom meg a srác kérdését.
- Szinte száz – mondom egy pillanatra visszafordulva, majd ténylegesen elindulok. Elmosolyodom. Hiszen én nem akartam menni abba a bevásárlóközpontba! De egyszerűen kellett valami, hogy a srácot arra buzdítsam, hogy felmenjen. Nélkülem.

A bevásárlóközpontnál járok már, mikor a zsebemben rezegni kezd a telefon. Felveszem azt, anélkül, hogy megnéztem volna, ki az illető.
- Igen? – szólalok bele a telefonba kérdő hangsúllyal, miközben leállok a bejárat előtt, mielőtt nem hallanék semmit sem a zaj miatt, ami feltehetőleg van a belső légtérbe.
- Harry vagyok – jegyzi meg a vonal túloldalán lévő személy, és ideje volt nekem is meglepődnöm, mert nem hittem volna, hogy van annyi ereje, hogy felhívjon. Miután nem szólalok bele, megkérdezi – Hol vagy? – kérdez rá a srác, és feltételezem, már eltervezte, hogy ez fogja kérdezni. Talán már pár napja felmerült benne az a gondolat, hogy beszélnie kell velem. Talán nekem is.
- A hotelunkhoz közeli bevásárlóközpontba – válaszolok kérdésére, kicsit mélán, amiért nem tudom, mit is kéne ilyen esetekben cselekedni.
- Várj meg, mindjárt ott leszek – kérlel Harry, én pedig beleegyezek ötletébe. Természetesen tartok attól, hogy miről is szeretne beszélni. De azt hiszem, hogy pont arról, amiről én is bizonytalanul vélekedek… a kapcsolatunk.
A bejárat előtt járkáltam, mint a kórházban a hozzátartozók szokták nyugtalanságukban. Azonban én nem a miatt vagyok nyugtalan, hanem inkább próbálom a milliónyi gondolataimat összeszedni, hogy ha majd beszélgetnünk, őszintén tudjak válaszolni.
Pár perc alatt tényleg megérkezett Harry, és az autóját leállította a parkolóba. Kicsit lassan sétál, mint ha ő is át szeretné gondolni a szavakat, amit kimondani szeretne. Leáll előttem, én pedig az utca felé mutatok. Nem szeretnék Harry-vel a bevásárlóközpontba sétálni. Inkább menjünk a hotel felé vezető útra. Harry érti, mit is szeretnénk, aztán el is kezdünk sétálni.
- Haragszol? – kérdezi meg. Bennem meg felmerül a kérdés: miért haragudnék? Ugyanis semmi rosszat nem tett, amiért ezt merné feltételezni.
- Nem tudom… Nem hiszem – kezdek bele egy kicsit félénken és bátortalanul. Aztán összegyűjtve a gondolataimat, beszédbe kezdek – Figyelj! Fáradt voltam, talán túlságosan is. Sok minden történt körülöttem, amit még csak időm sem volt felfogni. Egyszerűen csak történnek a dolgok, és úgy érzem, hogy sodródom az árral, mert nincsen egy kapaszkodóm se. És nem, neked nincsen most hibád ebben a történetben. Én vagyok a bűnös, mert akkor éppen olyan kedvem volt. Ám furcsa lenne veled lenni, miközben ezek az érzések kavarognak bennem. Sajnálom – kérek tőle bocsánatot. Ám nem tudom, miért nem tudtam elsírni magam. Érzem, hogy a könnyeim gyűlnek, de egy csepp sem folyik le az arcomról. Talán, mert békés ez az egész.
Látom Harry arcán a megértést, ám közben nem is szeretne igazán megérteni. Lehajtja a fejét, és ezt suttogja.
- Össze se jöttünk igazán – mondja tényként a srác, mire én ezt válaszolom.
- Tudom…

- Charlotte -

- Mya, ideje lefeküdni! – jegyzem meg, mikor a mosogatóban lévő tányérokat mosom el. Szinte minden ötödik percben megnézem, nem csinált-e valami őrültséget. Lehet, hogy kissé féltő szeretettel gondoskodom róla, de azzal tisztában vagyok, hogy felelősségem van érte.
- Még csak délután van!
Mya az anyjától örökölte talpraesettségét, és logikai gondolkodását. Így nem csodálom már nála sem, hogy vissza tud szólni. Mikor a kislány megszólal, mindig eszembe juttatja az anyját, a testvéremet. Illetve az együtt töltött gyermekéveimet vele. Jó volt – miénk volt a világ.
- Akkor csak próbálj meg pihenni! – kiáltok neki a konyhából, mert ahogy nézem nem éppen itt van, hanem máshol. És igen… Mya-t nem lehet becsapni azzal, hogy este van, Mondjuk… ki akarna délután aludni? Én csak egy kicsit szerettem volna pihenni. Mindenesetre mielőtt gyereket szeretnék, majd azon el kell gondolkoznom, szeretnék-e ebből mindennaposat.
Meghallom a csengő hangját, utána pedig Mya futó lépéseit a bejárat felé. Futok utána kissé vizes kézzel, nehogy valami idegen rosszakarónak nyisson ajtót.
- Kinyithatom? – kérdezi meg, én pedig bólogatok, mikor utolérem. Naná, hogy kinyithatja… bár úgy sem tudnék ellenállni neki. Aztán pedig a jelenlétemmel csak nem rabolják el!
Az unokahúgom egy cseppet nehézkesen, de kinyitja az ajtót. És számítottam Vic-re, vagy akár egy itt dolgozó személyre, aki takarítani jött a szobánkban. Sok mindenkire számítottam, de rá nem.
Egy rabló, aki ellopta a szívemet.
Zayn Malik.
- Ő az, aki tetszik neked? – kérdezi meg a testvérem lánya, mikor felismeri az előttünk álló személyt. Legszívesebben befogtam volna a száját, de olyan gyorsan történt a szavak kimondása, hogy nekem időm sem volt felfogni.
Mya viszont cselekedett: megfogta Zayn-t, majd beráncigálta a házba, becsukta az ajtót, aztán ezt mondta:
- Megmutathatok neked valamit? – kérdezi meg tőle, és bár az előbbi jelenetet végignézve, szerintem nem kellett berángatni Zayn-t, magától is jött.
A srác beleegyezik, majd a nappaliba mennek. Látom, hogy Mya fényképalbumot kotor elő, amit a nővérem adott neki, hogy ne szenvedjen emberhiányban, a pár napban sem. Leülnek a kanapéra, és pedig pár lépésre vagyok tőlük, és figyelmesen hallgatom a kiscsajt. Azonban a fülemet megüti valami:
- És itt az anyukám Charlotte-tal a fürdőkádban - Míg nem régen álltam egy helyben, most rögtön odamegyek hozzájuk, és kiveszem Mya kezéből az albumot.
- Ilyet nem mutatunk – mondom a lánynak, mire ő csak megvonja a vállát. Miután tudja, hogy úgy sem fogja visszakapni az albumot, érdeklődése elhajlik más iránt.
- Alszok, hogyha Zayn aludhat velem - fenyeget meg, mire én sértődötten a derekamra teszem a kezemet. Komolyan?! Egy 3 éves kiscsaj megfenyeget engem?
Hirtelen eltűnődtem azon is, hogy honnan tudhatja a srác nevét. Aztán rájöttem, hogy a klipforgatás közben megmutattam Zayn-t. Azonban arra sem gondoltam, hogy megjegyzi a nevét. Mindenesetre Mya-nak biztos szimpatikus a srác. És nekem is - nagyon.
- Oké – egyezem bele ebbe a kissé abszurd ötletbe, de miért ne? A kislánynak nagyon tetszik a gondolat, és pár pillanat múlva már Zayn mellé fekszik, a srác pedig át is karolja. Elmosolyodom a látványra, viszont arra nem gondoltam, hogy a követező pillanatban az énekes palánta ezt mondja:
- Van még egy hely! – jegyzi meg, mire kicsit elmosolyodom.
Kicsit robotszerűen, de közelítek a kanapén ülők-fekvők felé, aztán megállok előttük. Én nem vagyok olyan, aki csak úgy nekidől egy srácnak, miközben azt sem tudják, hogy mi is van közöttük.
- Persze, hogy…! – jegyzem meg, aztán csak azt érzem, hogy Zayn megfogja a kezemet, és odahúz mellé. Egyik oldalán Mya, másik oldalán én. Azonban én nem dőlök neki úgy, mint a másik nőszemély a térben. Ahhoz nekem túl sok érzelmem van.
- Te aztán nagyon szimpatikus lettél Mya-nak! – jegyzem meg, miközben erősen ügyelek, hogy ne dőljek se hátra, se Zayn-nek. Nem, még nincs itt az ideje annak, hogy bármi is történjen.
- Én vonzom az embereket – mondja a srác csak úgy megjegyezve, nekem pedig halvány mosoly kúszik az arcomra.
- Tudom én azt – mondom neki, rátekintve, amitől a nyakam kezd egy kissé beállni oldalra. A délutáni kék ég tükröződni látszik Zayn eredetileg mogyoróbarna szemeiben. A szájvégei felkunkorodnak, nekem pedig nem sok kell ahhoz, hogy kanállal kelljen felszedni. Azért, hogy ez ne történjen meg, elnézek, és a földet kezdem bámulni.
Nem sokáig, mert érzem, ahogyan egy kéz a nyakamra kúszik, és erőteljesen magához ránt. Mintha az ajkaim csak arra vágytak volna, hogy Zayn-ével megoszthassam. Most már nem féltem a srácnak dőlni, talán még határozottabban is tettem mindezt. Beletúrtam az eddig jól fésült hajába, és belemosolyodtam a csókba. Aztán bár nehezen, de elszakítottam magamat Tőle, mert tudom, hogy mégiscsak egy kislány aludt el a másik oldalán.
Ráfekszem a mellkasára, és hallom a szívdobogását, mely lassan megegyezik az enyémmel. Megfogja a kezeimet, ami tökéletesen illeszkedik az ő markáns, kicsit érdes tenyeréhez. Becsukom a szemem, Ő pedig ezt súgja a fülembe:
- Jó éjt! – hallom meg elhalkulni az ő hangját, az eddigi háborgó lelkem megnyugodni készült. A hang, a zajok elhalkulnak. És érzem, hogy egy mély álomba kerülök. Egy nagyon jó álomba…

1 megjegyzés:

  1. Imádott MissMe-m!

    Itt tapsikolok örömömben, mint egy Mya-korú kislán! Annyira örülök Lottie-nak és Zayn-nek. a srác nagyon aranyos volt, és ez a megszólalása, hogy van még egy hely, majd a határozott fellépése! Hát nem csodálom, hogy ő az a fajta tolvaj, aki elrabolta Charlotte szívét, hiszen akár az enyémmel is ugyanezt tette volna. Mya am aga életvidámságával nagyon szimpatikus, mondjuk a fenyegetést én nem éreztem olyan erősnek, de nagyon édes volt elképzelni Zaynt vele.
    Ami Victoria és Harry szálát illeti, szomorú vagyok, de reménykedem abban, hogy Harry nem adja fel. A hoteles jelenetük azóta is nagy kedvencem, és a fiút nem tudom elképzelni, hogy se szó, se beszéd belenyugodna ebbe, hiszen látja Victorián, hogy tetszik neki, és ő is szereti a lány, szóval... jaj, remélem a folytatásban ismét próbálkozik!
    Tetszett, csak így tovább, már alig várom a következő részt!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés