Epilógus

Sziasztok!

Azt hiszem, elértük ennek a blognak a végét. Gondoltátok volna? Azt hittem, soha nem fogom befejezni. Nagyon lassú voltam. De remélem, hogy attól még tetszett a történet.

Szeretnék néhány adatot mondani. A történet szóközökkel együtt 239 000+ karakteres, 98 A/4-es lappal, valamint 38 014 szavas. Legjobban Nektek a 7. fejezet tetszett, ahhoz is kaptam a legtöbb kommentet! Összesen 73 megjegyzést kaptam - ebből körülbelül, ha 20 az enyém.

Szeretném külön megköszönni FantasyGirl-nek a támogatását, és a megjegyzéseit! Remélem úgy véled, hogy fejlődtem, és hogy tanultam a hibáimból! :)

A továbbiakban... lesz három történetes blogom, de azokat nyáron fogom megnyitni. Addig gyűlnek a fejezetek, aztán nyáron majd rendszeresen hozhatom a részeket - biztosítalak Titeket erről. Kérdések nyugodtan jöhetnek bárhol, csak lássam :))

Jó olvasást az epilógushoz, és sok sikert mindegyikőtöknek! <3

MissMe

Epilógus

- Victoria -

- Köszönjük, hogy ezt a repülőtársaságot választotta – szólal meg a hangosbemondóban egy női hang, de én már nem nagyon figyelek erre. Charlotte-tal együtt, mindketten sietős léptekkel hagyjuk el a repülőt, és mikor a beltérre érkezünk, beszélgetésbe kezdünk.

- Tudod, hogy hol parkoltak le? – kérdezek rá Lottie-nál, mert azt hiszem, ő az, aki inkább megbeszélte, hogy hol találkozunk a fiúkkal.

Próbálom az oszlopok – vagy esetleg növények takarásában álló – fotósokat figyelmen kívül hagyni, de egyelőre még nem sikerül. Azt hiszem, hogy egyelőre csak szoknom kell ezt. Találkoztam már One Direction rajongókkal az utcákon, akik felismertek engem. És egyáltalán nem tudom okolni őket, mikor a fiúkra kérdeznek rá. Hogy tényleg olyan helyes-e? És a többi hasonló válasz. Tényleg olyan helyes – szoktam mondani.

- Igen, tudom – mondja, mikor a főbejáratot elhagyjuk, és a parkolóhelyek között megyünk. A idő sokkal jobb, mint Amerika azon részén, ahol eltöltöttünk pár napot. Melegebb, bár ahogy látom, nem sokára esni fog – ismerem már annyira a londoni időjárást.

Szinte csak egy pont a távolban, mikor kiszúrom Harry-t, és futni kezdek felé. A bőröndöm nehezít kissé a dolgomban, de kedvemet nem tudja szegni. Harry is közeledik felém, bár ő nem fut – szerintem egyenesen élvezi ezt. Mikor odaérek hozzá, lerakom a bőröndöt, és szinte a nyakába ugrom. Hiányzott az a tipikus Harry illat, és azt hiszem, nem bántam meg, hogy kinyilvánítottam az érzéseimet.

Nem tudom mennyi idő múlva, de elengedem őt, ő pedig megjegyzi:

- Csók nem jár? – húzza kaján vigyorra az arcát, miközben én megrázom a fejemet mosolyogva. Most én élvezem, hogy húzhatom egy kicsit az agyát. Megjelennek Lottie-ék, majd meg is szólal a barátnőm:

- Mi megyünk, jó? – tudatja velem, mire én hevesen bólogatok, majd mikor elindulnak, még integetek nekik.

Beülünk Harry autójába, majd elindulunk a kitűzött cél felé – Harry otthona felé. Ezt a pár hetet, míg itt vagyok, Harry-vel fogom tölteni - természetesen, ahogyan a szabadidőm engedi. És természetesen akkor is meg fogom érteni Harry-t, ha szimplán csak együtt fogunk aludni.

- Na… még mindig várom a csókot – jegyzi meg Harry, miközben becsukja az ajtót, én pedig levetem a kabátomat, pulcsimat és a cipőmet. A srác is hasonlóan tesz, majd mikor észreveszi a somolygásomat, közelebb lép. Hátrálok a falig, Harry pedig szinte követ. Kiszorítja a köztünk lévő levegőt, és mikor megfogja a kezemet, bizsergető érzés jár át. Majd megcsókol, én pedig engedem, hogy irányítson engem.

Olvasóimnak!

20. fejezet: You look at me

Sziasztok!

Meghoztam íme az utolsó fejezetet :)) Azonban még egy epilógus hátra van.

Szeretném, ha tudnátok, hogy két hétig gondolkoztam azon, hogy felrakjam-e így vagy sem. Már két héttel ezelőtt befejeztem. Azonban az is megfordult a fejemben, hogy nem a legjobbra írtam meg ezt a történetet. Már húztam-halasztottam, és érzem is az eredményét.

Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy én mindent beleadtam. Azonban nem akarok még nagyon búcsúszkodni, azt majd az epilógusnál ;)

MissMe

- Oké, szeretnélek megkérni titeket, hogy a refrén utáni részt még egyszer vegyük fel. Ugyanis szerintem tudtok ennél jobban teljesíteni – jegyzem meg, majd megkérem a kamerást, hogy lassan kezdje el venni a táncukat.

Beállok Harry mellé, megfogom a kezét, és a speciális fényeket bekapcsolják. A háttér világít mögöttünk, és mi csak kontrasztosan látszódunk a kamerában. Azt szeretném, hogy a videót néző ne a fiúkat nézze, hanem belelásson a dolog nyitjába. Szeretném, ha nem csupán rajongnának értük, hanem tudnák látni azt a természetességet, ami bennük van.

A zene elindul, és egy kissé el is feledkeztem arról, hogy koncentrálnom kellene. Bekapcsolódom, majd az ütemre a betanult lépéseket csinálom. A forgások közepette látom, hogy a többi páros olyan, mint ha csak mi lennénk. Ugyanis teljesen ugyanazt csinálják.

Koncentrálj! – szólok magamra a tánc közben, és befejezem a többi páros nézegetését. Elhatározom azt, amit a szerződés alatt is elhatároztam: Teljes erőbedobással csakis a feladatra fogok koncentrálni. Azonban ezt elég nehéz, hogy Harry a közelemben van, és majdnem el is felejtem, amit tennem kéne.

Feel with my hands on your waist. A keze a derekamon nyugszik egy pillanatra, miközben én próbálom a megbeszélt lábmozdulatokat csinálni. Pillanatra elgondolkozom a levelen, amit kaptam. While we dance in the moonlight. A következő mozdulat előtt még közelebb húz magához, arra nem is gondolt, hogy mennyire megbolondít ezzel engem. Rátekintek és a szeme kékesen csillog a kék háttérnek köszönhetően. Közben mégis tudom, hogy a szeme zöld, smaragdzöld. I wish it was me. Megfogom a kezét, lélegezni nem merek. Félek, hogy hallani fogja, ahogyan remeg a hangom. That you call later on. Azonban nem tudok ugyanúgy gondolni rá, mint tegnap vagy tegnap előtt. Más a véleményem róla. Mintha az a levél megváltoztatott volna mindent. De nem… csak az én véleményem változott. Cause you wanna say good night.

- Oké, öt perc szünet… aztán folytatjuk – szólalok meg az utolsó sor után. Nem terveztem a szünetet, azonban azt sem, hogy itt félbevágom a felvételt. De nem tehetek róla, beszélnem kell Harry-vel.

- Beszélhetnénk? – kérdezem meg tőle nyíltan, és cseppet sem körítve. Ő bólint, én pedig kifelé megyek a teremből. Tudom, hogy követni fog, hátra sem nézek. Azonban ennyi idő elég is, hogy kigondoljam, mit is fogok mondani neki – megterveztem.

Hallom, ahogyan az ajtó becsukódik mögöttem nem sokkal. Megfordulok. Ahogyan ránézek, elveszik minden önkontrolom, és mindent félretéve odalépek hozzá. A nyakához érintem a kezeimet, és erőteljesen rátapasztom az ajkaimat az övére. Elsőre meghökkenést érzek rajta, majd azt a vágyat, mely nálam is van – remélem nem csak az én érzéseimet vetettem ki rá.

A kifulladásig csókoljuk egymást, majd kissé ziláltan engedem el ajkait. A szám még mindig bizsereg az érintésétől. Azonban nem távolodom el tőle, nem bántam meg, amit tettem.

- Tudod, hogy utállak? Felforgattad az életemet – mosolyodom el, amivel a fiút is megkönnyebbült nevetésre késztetem. Mámorban úszom, amiért a fiú még mindig úgy érez irántam, ahogy. Bár ha úgy vesszük, nem terveztem előre ezt – pontosabban nem is ezt terveztem. Azonban azt hiszem, hogy ez volt életem legjobb olyan döntése, melyet hirtelen határoztam el.

- Elolvastad a levelet? – kérdezi meg, majd a tenyereimmel kezd el szórakozni. Simogatja azokat, és ezzel nem is tudja, hogy milyen hőáramlásokat végez a testemben.

- Igen. Sikerült totálisan levenned a lábamról.

Most hirtelen nem jut szembe sok minden a levélből. Nem volt sok. Sőt! Talán alig írt pár mondatot - de nem is vártam el tőle többet. Azonban arra emlékszem, hogy megemlítette: ő vetette fel az ötletet a menedzsernek, hogy lehetnék én a koreográfus. Ez szinte nem volt semmi azokhoz a szavakhoz képest, melyek még le voltak írva a lapra – hogy mennyire komolyan gondolja ezt a dolgot.

- Tudom, hogy nem a legalkalmasabb most a helyzet, hogy klipforgatás közben vagyunk, de muszáj elmondanom, hogy nagyon-nagyon szeretlek.

Szólaltam meg, majd egy levegővételre elmondtam, amit akkor éppen gondoltam. Komolyan gondoltam, ám kissé mégis úgy éreztem magam, mint egy tinédzser lány, aki szerelmet vall a barátjának. Kissé olyan lehet most a viselkedésem, de nem bánom.

- Én is szeretlek – mondja Harry, miközben a hajgumiból kilógó tincseimmel kezd babrálni. Az én kezeim pedig a mellkasán nyugszanak. Érzem a szíve dobogását, mely örömmel tölt el – hogy itt van, és érzem ezt. – Szóval most hogy legyen? – kérdezi a srác, egy kis idő elteltével. Érzem, hogy kissé összeszorul a szívem, mert tudom, hogy én vérbeli amerikai vagyok és várnak otthon. Azonban tudom azt is, hogy nem kell búcsúznom.

- 1 hét múlva visszajövök, és maradok pár hetet. Úgyhogy… - nem is fejezem be, mert ő is tudja, hogy tulajdonképpen mit is jelent ez. Elmosolyodom, ám szinte azonnal folytatom – Tudod… vissza kéne menni… - jegyzem meg a Harry mögött lévő ajtóra mutatva. Hirtelen el is felejtettem, hogy az öt perc az már lejárhatott – nem tudom.

A srác – lassan ideje lenne barátomnak hívni – félreáll az ajtóból, hogy utat engedjen a felvétel helyszínéhez, azonban mielőtt kinyitnám az ajtót, még gyorsan az arcomhoz férkőzik és ajkaival a számat keresi meg. Elmosolyodom a csók közben, és azzal nyugtatom magam, hogy ezen az egy percen már nem múlik, hogy késünk vagy nem.

Aztán már tényleg kinyitom az ajtót.

19. fejezet: I'm near You

Sziasztok!

Tudom, úgy tűnik, mintha felszívódtam volna. De a jó hír, hogy mégsem! :)

S ennek örömére meghoztam a fejezetet, melyet már másfél hónapja szülök! ;) Ez a rész a kedvenc fejezeteim közé tartozik, úgyhogy szerettem megírni - még ha nem is úgy látszik.

Nos... jó olvasást kívánok, és sok-sok erőt a következő hétre,

MissMe

Egyik részem örül annak, hogy Harry-vel kell táncolnom. Viszont a másik énem pedig dühös, amiért tudom, hogy ez a kapcsolat nem sokra menne. Hiszen visszamegyünk Amerikába, ahol szintén várnak a munkák, talán még nehezebb is lesz, mint a mostani. A távkapcsolatban pedig sohasem voltam jó.

Kicsit félve a jövőtől lépek be a táncterembe. Semmi zaj, csak a csend vesz körül. A lámpát nem kapcsolom fel, a néhány elektromos gépből áradó fény láthatóvá teszi annyira a termet, hogy ne essek el a saját lábamban. Élvezem ezt a fajta ürességet.

Következő pillanatban ajtónyitódást hallok, majd világosság árasztja el a termet, és a pupillám automatikusan húzódik össze. Hunyorogva nézek az érkező felé, és lassú lépésekben megyek oda hozzá.

- Hát, te? – kérdezek rá meglepetten, amiért Charlotte-ot itt találom. Pár perce érkeztem én is, nem tudom, hogy nem láthattuk egymást.

- Kicsit szebben is fogadhatnál – jegyzi meg barátném - már szinte szokásosan -, aki gyorsan le is vedli magáról a hidegben kellőképpen melegítő ruhát. Magán hagyja a pulóverét, amit meg is értek, hisz nincs olyan nagyon meleg a teremben. – Amúgy meg… változnak a dolgok – válaszol a kérdésemre, vagyis arra, hogy miért is van itt. Nem szokott táncórámon jelen lenni, ám most mégis megteszi. Eszembe is juthatott volna, hiszen Zayn-nel már együtt vannak.

- Ó… szóval Zayn miatt – szólalok meg huncut mosollyal az arcomon. Ám válaszra sem kell méltatnia, már a tekintetéből lesüt a válasz: igazat mondtam.

Arca piros, valószínűleg a hideg tette ezt vele. Ugyanis Charlotte nem az a fajta, aki könnyen zavarba jön. Ráadásul ilyen csípős hidegben megértem, hogy a bőre így reagál erre.

- Tegnap mit csináltatok abban a szobában? – kérdezek rá, és hangom lehet, hogy kissé anyáskodó lehetett. Miért is ne lett volna az? A barátnője vagyok!

A menedzserem először nem érti, mi a szituáció, aztán leesik neki, és nyomban magyarázkodni kezd:

- Nem, dehogy! Semmi olyat nem csináltunk – szólal meg, és közben undorodott arccal gondol vissza. Megértem, amiért nem néz normálisnak, amiért ezt gondoltam. De egyszerűen nem voltam biztos ebben.

- Oké, oké… csak úgy szólok, hogy három hete ismeritek csak egymást – mondom az igazat. Ez a három hét egyszerre tűnt soknak, egyszerre tűnt kevésnek. Mint ha gyorsan telt volna, közben mégis mennyi minden történt.

- Mégis elhívott Hawaii-ra – fejezi be a mondatomat, anélkül, hogy én erre nem is számítottam. Kis időbe telt, mire leesett, hogy Charlotte mit is mondott. Hawaii? Ő meg Zayn? Ha pár héttel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy milyen lenne Zayn és Charlotte együtt – miközben még nem is ismerték egymást -, valószínűleg kinevettem volna az illetőt. Most már nem tenném.

- Mikor mentek? – kérdezek rá egy idő elteltével, és látom a barátnőm szemében azt, megértette, miért is reagáltam így.

- Azt hiszem, hogy január 22-én – válaszol a kérdésemre a lány. Talán ez az első olyan dátum, amit fejből is meg tudott mondani, és nem kellett hozzá a telefonja. Azt hiszem, hogy ez számára egy olyan dolog, amit a telefonja tárolása nélkül is meg tud jegyezni.

- És akkor éppen nincs tennivalónk? – kérdezek rá, mert amilyen rózsaszín ködben érezheti magát, elhinném, hogy elfelejt egy-két programot.

Előveszi a mobilját, és ebből a szemszögből csak annyit vélek látni, hogy valamit keres. Végül meg is találja, és menedzserhez híven el is kezd mesélni, mi is lesz a teendő.

- Hazamegyünk egy hétre, hogy Jennifer Lopez májusi klipjéhez te szerződhess le tánckoreográfusnak. Aztán visszajövünk egy filmforgatás miatt, mert megbeszéltük, hogy a táncjeleneteket te szervezed. Ez lesz körülbelül 3 hét, és utána megyek Hawaii-ra, addig te pihenhetsz – vázolja fel a barátnőm az elkövetkezendő egy hónap eseményeit.

Mondatai lesújtanak, mert én pár perccel ezelőtt már a búcsúzásra készültem. Mikor nincs is szükség erre, hisz visszajövök! Londonba, ahol már annyi mindent megszoktam: a tömeget, a londoni levegőt, a közlekedést – mely teljesen fordítva működik. És nem kell búcsúznom. Ez belül olyan jól esett.

- Oké… és mi lesz febru…

Az ajtó kinyitódik, és két fiú lépi át a küszöböt. Egyből odakapom a fejemet, és az érkezőkre terelem tekintetem. Harry és Zayn érkezett meg. A hópihék mindkét fiút egy kissé ellepték, de hamar olvadóba is kezdenek.

- Jó reggelt – szólal meg Charlotte, és egyből a fiúkhoz lépked. Követem, és közben én is elmormogok egy köszönésfélét. A srácok leveszik magukról a kabátot, majd egy székre dobják azokat. Zayn egy bézs színű pulóvert hagyott magán, és úgy látom sikerült megbabonáznia vele a barátnőmet.

Néztem, ahogyan közelednek egymáshoz. Egy karnyújtásnyira állnak meg egymástól – talán miattunk szégyenlősködnek. Zayn megfogja a lány kezét, és odahúzza magához egy rövid csók erejéig.

Úgy érzem, hogy nem szép dolog az, ha nézem a szerelmes párt, éppen ezért elfordítom a tekintetem – hiába csak egy szájra puszit adnak egymásnak. A gond csak az, hogy Harry tekintete annyira vonz, hogy nem tudok, nem rá tekinteni. Aztán mégis sikerül, bár nehézkesen. Kínosnak érzem a szituációt… mert akár mi is üdvözölhetnék így egymást.

Hálát adok Istennek, mikor az ajtón belép a többi tag. Üdvözlöm őket, és odamegyek hozzájuk. Amint csukódik az ajtó, ismét nyitódik – két lány lép be rajta. Aztán nem sokára már ott tartunk, hogy mindenki itt van, és az én utasításomra várnak.

- Oké, akkor főpróba, avagy az utolsó próba a klip előtt. Csak néhány simítás kell még, de szinte már végeztünk. Akkor kezdjük is! – mondom, majd a tömeget invitálom arra, hogy álljunk fel a tánc alapállásába. Tudom, hogy a végletekig nem húzhatom, de míg lehet, addig szemben a többiekkel mondom az instrukciókat – mert Harry mellett talán nem is tudnám mondani.

- Mivel így alakult, szeretném, ha Harry lenne középen. Szóval Niall-ék cseréljenek helyet vele – adom ki az utasításaimat, kezdésképp. Folytatom – És mivel én középen leszek Harry-vel, így nézhettek minket. De ha lehet, akkor ne gyakran, mert a klipben az látszódna.

Niall a kolleganőmmel, Harry és July régi helyére megy. A banda legfiatalabb tagja pedig középre. Charlotte-ot megkérem, hogy indítsa a zenét, hogy ne kelljen nekem sokat rohangálni. Ráadásul most a One Direction menedzsere is itt van, jól kell előadnunk. Szeretném, ha nem érezné pocsék munkának, amit három hét alatt megalkottunk.

Eddig sikerül húznom, hogy ne kelljen Harry-hez mennem. A levegőmet még bent is tartom, miközben a sráchoz lépegetek. A szívem hevesebben kezd verni, és úgy érzem, ha nem kezdek el rögtön koreográfusként helytállni, akkor kicsúszik a kezeim közül az irányítás.

- Kezdődhet, Lottie – szólok a lányra, hogy indítsa el a zenét.

A fiú elé lépek, pár centit hagyva közöttünk, és megfogom a kezét. Az idegeimben a vér egyből gyors utat tesz meg. A bőröm is bizseregni kezd, és amikor érzem a srác lélegzetvételét, nem sok kell ahhoz, hogy a maradék koncentrációm elvesszen a teremben. He takes your hand, hangzik el a szöveg, mire még nem kell mást csinálnunk, csak megfogni a másiknak a kezét. I die a little, elengedem a kezét, majd lassan megfordulok, hogy szemben legyek vele. Egyből szaporábban veszem a levegőt. I watch your eyes. And I’m in riddles. Lehunyom egy pillanatra a szemem, majd minden érzésemet félretéve próbáltam a táncra gondolni. A szövegre, a ritmusra és a srácra, hogy működjön a tánc. Ez sikerül is, ahogyan telnek a másodpercek.

A refrén befejeződik, elengedem a srác kezét, és megkérem Lottie-t, hogy állítsa le a zenét. Kérésemet figyelembe veszi, és leállítja a One Direction I Wish számát.

- A refrén kezdeténél lehetne egy emelés. Persze csak akkor, ha meg tudjátok csinálni – teszem meg az ajánlatomat. Olyan üresnek hatott a refrénnek azon szakasza, mikor táncoltam a sráccal. Talán egy emelés javíthatna az érzésemen.

Szinte csak nemleges válaszokat hallok a fiúktól. Kivéve egytől: Harry-től.

- Oké, öt perc szünet nektek. Én pedig átgondolom ezt – szólalok meg kisvártatva. Úgy érzem, nem dönthetem el hirtelen, hogy mit is tegyek. Ezért egy kis gondolkodási időt hagytam magamnak.

- Nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem, elbírlak – szólal meg Harry, beletúr a hajába, majd rám szegezi tekintetét. Halványan elnevetem magamat kijelentésén.

- Nem vagyok olyan kövér – jegyzem meg, de közben ismét elnevetem magam. Hirtelen olyan könnyű lett a közelébe lenni.

- Szóval… fogd meg a kezem – megteszi. A kezét az enyémre illeszti, és pontosan azt érezteti velem, hogy nem enged el sohasem. De közben mégis meg kell majd tennie. Rátekintek a srácra, arra a sokat látott arcra. Lehetetlennek tűnik elfelejteni az arcvonalait, és nem is fogom. Újra szóra nyitom a számat – Lendítek egyet magamon, majd remélhetőleg egy szép ívben átérek a másik oldaladon – folytatom, és ezzel felkészítem a srácot.

Egy, két, há’. Érzem, hogy mikor a levegőben vagyok, ő a támaszom. Az egyetlen, ami biztos. Összezárom a lábamat, majd nem sokkal utána már készülök is, hogy Harry másik felére érjek. A talaj keményen érint először, de aztán rájövök… ez csak a föld.

- Ezt kár lenne kihagyni! – szólal meg a fiúk menedzsere, mire én felkapom a fejemet. Ilyenkor esik le, hogy még mindig a fiú kezét fogom. Hogy még mindig közel állok hozzá. Talán nem kéne meggyőznöm az ellenkezőről magamat. Talán csak el kéne fogadnom az érzéseimet.

- Charlotte –

- Nagyon jó tánc – szólal meg a másik menedzser, miközben nem tekint rám. Megmosolyogtat, hogy annyira tetszik neki a Victoria által létrehozott produkció, hogy nem is tudja levenni arról a szemét. Ez egyfajta büszkeség számomra is, mert mégiscsak a barátnőm.

- Szerintem is – hagyja el a számat a kis mondat önkényesen. Én is nézem őket, de közben nem igazán tudom megfejteni Vic érzéseit. Jól tudom, hogy min megy keresztül Harry-vel. Csak sajnos azt nem tudom, hogy segít-e valamennyit a kapcsolatukon az, hogy most együtt táncolnak. Valamelyest reménykedek ebben, mert látom néha elmosolyodni a srác közelében a barátnőmet. Lehet, hogy nem is tudja… de mégis ezt teszi.

Azonban ezek a gondolatok a pillanat törtrésze alatt szertefoszlanak, mikor meglátom Zayn-t. Ráadásul egy másik lánnyal! Ez egyfajta féltékenységet szül belőlem, pedig jól tudom, hogy ez csak a munkája. De látni, hogy a vele táncoló hölgyemény mennyire átérzi a zenét, az ütemet… kissé nyugtalanító.

- Hallottál a pletykákról Zayn-nel, igaz? Pontosítok… hírekről – töri meg a mellettem ülő férfi a hirtelen beállt csendet. Tudtam, hogy egyszer meg fogja kérdezni, ám meglep, hogy éppen most.

- Igen, de Zayn egy regényt mondott nekem arról, hogy ne vegyem figyelembe ezeket – válaszolok a menedzsernek. Tudtam már akkor is, mikor kézen fogva sétáltunk London utcáin, hogy előbb-utóbb megbújik az egyik fa mögött egy lesifotós, majd szaftos pletykát – esetlegesen igaz dolgot – tereget ki a világnak. Tudtam. Ám Zayn meglehetősen jól a fejembe verte, hogy ne törődjek a nem igaz megjegyzéseken. Bár óvatosságra is intett az esetleges rosszakaróktól, interjúktól. Igaz említette, hogy szeretne mindig mellettem lenni, hogy soha ne kelljen semmi ilyen döntést egyedül meghoznom, átvészelnem.

- Meg is tudod ezt tenni? – kérdez rá, és egymásra szegezzük a tekintetünket. Látom a szemei alatt a kis karikákat, melyek arról tanúsítanak, hogy nehéz napja van.

- Majd megszokom… - rándítom meg a vállamat. Jól tudja, hogy ezt azt jelenti: még nem. Azonban reménykedem benne, hogy egy idő elteltével megszokottá válik. A hírnév – mert ez az.

És igen, még rosszul érzem magamat a megjegyzésektől. Mégis miért gondolják azt, hogy a menedzser fűzte meg a One Direction tagot? Mindig is Zayn kezdeményezett – bár az is igaz, hogy én sohasem mondtam neki nemet. Azt is említették, hogy a karrieremet szeretném fellendíteni. Ha azt akarnám se ezzel a módszerrel.

- Oké, főpróbának vége! Holnap akkor élesben megy – hallom meg Victoria hangját, mire én egyből felkapom a fejemet.

Készülődni kezdek, úgy ahogy mindenki a teremben. Felveszem a kabátomat, majd a sálat tekerem körbe a nyakam körül. Mellém lép Zayn, szinte alig választ el pár centiméter tőle.

- Hogy lesz a napod? – kérdez rá kedvesem, miközben megigazítom magamon a nyakmelegítőmet. Ő is felveszi a kabátját, majd ismét rám tekint, és a válaszomra vár.

- Haza kell vinnem Tory-t… mármint Vic-et – javítom ki magamat, mikor hirtelen rájövök, hogy az utóbbi időben nem is becéztem így a barátnőmet. És mikor megláttam barátom arcán az értetlenkedést, nyomban ki is javítottam magamat.

- Oké… - szólal meg kissé csalódottan Zayn, mire elmosolyodom.

- De utána szabad vagyok – jegyzem meg pimasz mosollyal, mire sötétbarna szemei csillogással reagálnak. Az, hogy vele lehetek, felér a világ kincsével. De az még tökéletesebb, hogy ő is ugyanígy érez. És ezt tudom is.

- Rendben – mondja, majd rövid csókot lehel az ajkamra. A szám bizseregni kezd, és libabőrössé válok abban a pillanatban, mikor elválnak ajkaink. De elmosolyodom, és megfogom a kezét. Kifelé még együtt megyünk, majd a saját utunkhoz térünk: be a megfelelő autóba.

- Eszembe jutott valami… - szólalok meg, mikor beindítom az autót. Victoria-ra szegezem a tekintetemet, mielőtt elindulnánk és megkérdezem – Kibontottad az ajándékot, amit Harry-től kaptál?

- Most határoztam el, hogy kinyitom… - mondja a lány, kicsit elmerengve. Talán mégis csak változtatott valamit a közös tánc?

18. fejezet: Tearing me apart

Sziasztok!

Nem fogok magyarázkodni, mert az csak időpocsékolás lenne. Úgyhogy inkább belevágok a közepébe :)

Szerintem egészen jó rész ez, nem szomorú. Ami azt illeti, remélem örültök is a végének ;) A kép a szilveszterre utal. Tehát azért az a kép.

Nyaralni voltam, így két hétig nem voltam gépközelben, de a cseréket kirakom mindjárt. Huh... érdekes nyaralásról írni, miközben a történetem teles. De nem kell sokáig szoknom, mert hamarosan a befejeződik a történet. Vagy, ha így folytatom, akkor télen fejezem be. Amúgy ezt nem gondoltam komolyan.

Köszönöm FantasyGirl-nek a megjegyzéseit, mert hihetetlen erőt ad ahhoz, hogy továbbírjam a történetet <3 De az osztályzásokból is rájövök, hogy körülbelül mennyien olvasták, nekem az is nagyon jó érzés :)

MissMe

18. fejezet: Tearing me apart

A nyakam még mindig fáj, amiért a kanapén töltöttem az éjszakámat. Hiába is Zayn mellkasa volt a párnám, nem sokat segített ezen. Mindenféle nyaktornával próbálkozom a konyhában, miközben készítem a reggeli innivalót az ittlévőknek. Csoszogást hallok meg nem messze, és amint a hang iránya felé tekintek, meglátom a még kissé álmos énekesmadaramat. Elmosolyodom, de közben visszanézek a bögrékre, hogy folytatni tudjam a félig kész italt, hogy mire a srác idejön, be legyen fejezve.

A következő pillanatban kezeket érzek összekulcsolva a hasamon, és úgy érzem, hogy az eddig szunnyadozó pillangóim most megint röpdösnek bennem.

- Mit csinálsz? – kérdez rá a srác, szinte suttogva teszi fel kérdését. A leheletét pedig érzem a nyakamon, és egyből kiráz a hideg a puha szellőre.

Nem fordulok meg, tovább csinálom a nem sokára készenlétben lévő üdítőket.

- Cappuchino-t neked és nekem illetve meleg tejet Mya-nak – válaszolok neki, majd az eddig forró tejes keveréket, melyet nekünk csinálok, lehűtöm egy kicsit hideg tejjel. Megfogom mindkét bögrét, megfordulok, és odaadom az egyiket Zayn-nek, a másik szürcsölésének én állok neki.

Nekidőlve állok a konyhában a pultnak, ám így sincs szinte menekülni valóm a sráctól, hisz számos ponton, még csak levegő sem juthat át közöttünk. És boldoggá tesz az, hogy most végre együtt vagyunk, mert azt hittem, hogy ez soha nem történhet meg.

Azt nem volt még alkalmam megtudni, hogy a vastag keretes szemüveget divatból hordja vagy kell neki, de a gőzölgő cappuchino páraként vetült arra. Mosolyogva leteszem a bögrémet a pultra mögém, majd óvatosan leveszem a szemüveget a srácról, és azt is a pultra teszem.

- Hivatalosak vagyunk egy partira – mondja Zayn, miután ő is elhelyezi a bögrét a mögöttem lévő szekrényen. Megfogja a kezeimet, és puszit nyom az egyik kézfejemre, majd leengedi a kezünket. Melegséggel tölt el a csábítása, mert tudom, hogy pontosan ezt teszi.

- Vagyunk? Úgy, mint te meg én? – kérdezek rá, kissé értetlenül, amiért nem tudom, hogy mit is takar az, amit a srác mondott. Vagy esetleg azt akarta mondani, hogy a menedzserük meghívott minket egy bulira, ahol én is és Zayn is ott lesz?

- Nem – mondja a srác, mire egy kicsit meghökkenek kijelentésétől. A szeme csillog, és a gyér megvilágítást is könnyedén tükrözni tudja. Miről nem tudok? – Úgy, mint mi – mondja kaján mosollyal az arcán, mire én, ha eddig nem mosolyogtam, akkor most már biztosan.

Megigazítom a haját, amit szúrós tekintettel jutalmaz.

- Na, és milyen partira? – kérdezem meg a sráctól, miközben az ujjbegyeivel a kézfejemen körkörös mozdulatokkal masszíroz. Nem is tudja, hogy ezzel mennyire kínoz engem!

- Szilveszteri, hiszen ma van az év utolsó napja – válaszol Zayn, én pedig megütöm a fejemet, amiért erről el is feledkeztem. Igaz, be volt írva a telefonomba, mikor megnéztem reggel, hogy ma van az év utolsó napja, de felfogni igazán még csak most fogtam fel.

- Olyan gyorsan telt ez az év. Igazából… - kezdek bele, mert úgy érzem, hogy Zayn-nek igazából mindent elmondhatok. Attól kezdve, hogy milyen napom volt odáig, hogy miért vagyok szomorú. Per pillanat nem is ezekről a dolgokról szeretnék beszélni, csupán olyanról, amit nem tudnék a fiún kívül másnak elmondani. Folytatom - Victoria most lendült be a karrierjében, és minden lépését, rezdülését figyelnem kell. Ami valójában nem rossz, mert imádom ezt csinálni. Hisz akkor jobban értékelem a szabad perceimet, mint ha otthon ülnék, és nem lenne munkám. Csak egy kissé elfáradtam. Tudod? Minden nap azon aggódom, hogy nem felejtek-e ki egy találkozót, és minden nap abban a félelemben élek, hogy elromlik a telefonom, és aztán minden munkám kárba vész. Igazából úgy érzem magam, mint egy diák. Mindent tudnod kell fejből, vannak házi feladataim, és a szünetem se igazán szünet. És ezt most tényleg nem azért mondom, hogy sajnálkozzak. Mert igazából utálom az olyan embereket. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy ma van az év utolsó napja, és talán ez még könnyebb év, mint a következő lesz.

Egy szusszanásra mondtam el az egészet, és elhalkulok, végül befejezem azt, ami már jó párszor megfordult a fejemben a hónapban. De Zayn-nek, mikor mondtam, olyan, mint ha értelmetlenségnek tűnt volna minden, amit gondoltam. Talán az is volt, olyanokat mondtam, melyek összefüggetlenek. Nem tudom, talán nem is kellett volna elmondani.

- Köszönöm, hogy elmondtad – mondja a srác, mire én elmosolyodom. Bár az a mosoly nem igazi, mert valahogy úgy érzem, hogy nem gondolta komolyan ezt. Köszöni, hogy összehadartam mindent? – Tényleg köszönöm, megtiszteltetés, hogy elmondtad azt, amire valójában is gondolsz – Belenézek a srác szemeibe, és a színtiszta őszinteséget látom benne. Valahogy már eszembe sem jut, hogy azt feltételezzem, nem gondolja komolyan.

Trappolást hallok meg az előszobából, és mikor arra fordulok, Mya-t látom meg, még egy kicsit durcás arccal. Puszit nyomok Zayn ajkára, majd kilépek bűvköréből. Olyan aranyos, mikor Mya duzzogva felkel. Odamegyek meleg tejes műanyag pohárral hozzá, és leguggolok. Megsimogatom a haját, mellyel meg is igazítom az összekuszált hajtincseit, majd ezt mondom.

- Nézel valami mesét? Úgy tudom, most megy a kedvenced – szólalok meg, majd odaadom neki a neki készített italt. Elveszi, majd szó nélkül a nappaliba megy, hogy elfoglalhassa a kanapét – ismételten, ugyanis ő is ott aludt. Elmegyek vele, és megkeresem a távirányítót, majd bekapcsolom a mese csatornára. A kényelembe helyezkedő kislány átveszi a távirányítót, majd tekintetét a televízióra szegezi, és úgy tekint arra, mint egy csodára. Reggel még kissé szótlan, és nyugodt, így még nem baj, ha magára hagyom.

Visszamegyek a konyhába, és felvetek egy ötletet az eddig a konyhát pásztázó srácnak.

- Van kedved ebédet készíteni velem?

Valahogy sejtettem, hogy mit válaszol. De nem tudhattam, hogy van-e programja már délelőttre vagy sem. Mivel híres énekes, így bátran állíthatom azt, hogy nem is hittem volna azt, hogy beleegyezik.

Zayn-nel elkészítetjük együtt az olasz tepsis csirkecombnak elnevezett ételt. Mely valóban olasz, hisz sok fűszerrel van megspékelve. Egyenlően elosztjuk részünket a szakácskodásban, mert általában csak darabolni kell, így aztán már csak a tepsiben való egyenlő elhelyezkedésre kell figyelni. Aztán meg van olyan, mikor gerezdre vágás helyett inkább csókot nyomunk a másik ajkára. Egyszerűen csak élvezzük a másik jelenlétét.

A tepsit Zayn-nek adom oda, hogy aztán ő tehesse be a sütőbe. Én pár méterről figyelem, ahogyan az ételt berakja a megfelelő helyre, és mosolyogva tekintgetek fel-le a srác testén.

- Van egy ötletem – szólal meg a párom, mire én kíváncsi tekintetemet rá szegezem. Odajön mellém, és ő is nekidől a pultnak. Folytatja is:

- Nos… ki kell pihenned magadat és… nekem is. Sokat kellett dolgoznunk az elmúlt napokban, igaz. És rendkívül hideg telünk van. Valamint kaptunk januárban három nap szabadságot – mondja a kissé összefüggetlen mondatokat, igazból szerintem csak az a baja, hogy nem tudja, hogyan mondja. Csakhogy én meg nagyon kíváncsi vagyok.

- Bökd már ki! – kérem meg Zayn-t, miközben felé fordulok. Nem tudom megmondani, hogy a fiú, mit szeretne mondani. Mint ha a fantáziám a semmiben lenne, mert semmi sem jut eszembe, hogy esetleg mit mondhatna. Talán, mert tudom, hogy úgy sem találom el.

- Szóval arra gondoltam, hogy elmehetnénk arra a három napra Hawaii-ra… csak mi. Te és én – nyögi ki, mire én kinyitom a számat, de hang egyáltalán nem jön ki belőle. Bezárom a számat, miután nem tudok semmit mondani, majd minden kétségemet, és mondandómat hátrahagyva a nyakába ugrok.

Nem kell semmi szó, mondat… így is biztosan érti, hogy miért azt tettem, amit tettem. Elfogadtam az ötletét, ráadásul úgy is kényszerem volt arra, hogy megölelhessem.

- Már alig várom – szólalok meg, miközben még mindig szorosan ölelem Őt.

- Victoria -

Egészen pozitívan álltam hozzá a mához. Azt gondolom, ez azért van, mert Harry-vel nem is jöttünk igazán össze – nem is törtem ezért össze a szívem annyira. Van egyáltalán olyan, hogy annyira? Mert ebben az esetben szerintem nem létezik. Akkor miért viselem ilyen könnyen?  Talán mert ez semmi sem volt. Vagy… pedig tudom, hogy lehetne több is.

Legszívesebben otthon ültem volna, és a televíziót bámultam volna, csak sajnos Lottie kérése parancs. Így hát lehetőségem sem volt, mikor felhívott.

- De muszáj eljönnöd! – kérlelt továbbra is a menedzserem. Mint régen megtudtam, azért nincsen otthon, mert Zayn-nel találkozgat. Tehát az ő történetük happy end-del ér véget, ha minden igaz. Végül is… lehet, hogy az enyém is – hisz talán így a jobb.

- Mégis miért, ha ott lesz a pasid? – tudakoltam meg tőle, közben pedig magamban folytatom: És Harry is? Nem szívesen találkoznék vele, legalább is minél kevesebb alkalmat szeretnék vele eltölteni.

- Mert hát, ha sokszor egyedül maradnék… kérlek!

A barátnőmnek nem lehet ellenállni, mindig is meggyőző típus volt és határozott is. Talán éppen ezért jó menedzsernek... és barátnőnek is, aki néha helyrerak. Remélem, most nem tervez semmi beszélgetést, aminek köze lesz Harry-hez.

A helyszínre tartottam a metróval, mikor csörögni kezdett a mobilom a zsebemben. Gyorsan felvettem azt, hogy a nyugodt embereket ne zaklassam fel. Hisz, akik most itt ülnek a vagonban, azok nem igazán ünneplik a szilvesztert – én viszont kivétel vagyok. Egy ismeretlen számot írt ki nekem a képernyőn, de nem hezitálva, felvettem:

- Victoria Allen – mutatkozom be, amint felveszem - A másik vonalon lévő biztosan tudja, ki vagyok, ha hívott, így csak arra várok, hogy ő is bemutatkozzon. A telefonban tompán hallani zenét, és beszélgetéseket – talán valami buli lehet.

- Szia! Liam vagyok… csak azt szeretném mondani, hogy felveszem Dani-t. És téged is felvennélek – jegyzi meg srác, mire nekem egy halk sóhaj szökik ki a számból, amiért nem kell az éjszaka közepén keresnem a buli helyszínét. – Hol vagy? – kérdezi meg nem is vártatva a válasszal. Ekkor keresni kezdek valami térképet, hogy megtudhassam, hol van a következő megálló. A metró falán meglátom az útvonalat, és a bemondóban is hallom, mi lesz a következő állomás.

- A Westminster állomásnál leszek – mondom, mikor megtalálom a következő megálló nevét az ablak feletti térképen. Ha minden igaz, akkor a következő megálló az lesz, és mivel ez nem egy eldugott, és eléggé híres állomás, így gondoltam, hogy Liam is tudja, hol van az.

- Oké, pár perc és mi is ott leszünk – hallom meg a mély, és kissé rekedtes hangot. Talán le szerette volna tenni a telefont, de én azért még ezt mondtam:

- Előre is köszi – mondom gyorsan, mert nem akarom, hogy azt vegye ki, hogy még csak hálás sem vagyok, amiért el fog vinni a szórakozóhelyre. Liam erre csak valami olyasmit válaszol, hogy: igazán nincs mit. A jármű lassítani kezd, majd az eddigi sötétségből kilépve megpillanthatom a következő állomást. Az ajtók kinyitódnak, én kilépek, és felfelé indulok a mozgólépcsőn. A szél nem kímél a megállóhelyeknél, ami nekem egyelőre furcsa, de csak azért, mert nem volt alkalmam sokszor utazni ezen a híres járművön. Kifelé menet még érvényesítem jegyemet, majd keresni kezdem, hogy hol parkolhat az ismerősöm. Ekkor lép ki Danielle az anyósülésről, és integet nekem, hogy észrevegyem. Odalépkedek sietősen, majd beszállok hátra.

A bulin egészen jól érzem eddig magam, bár néha még így is eszembe jut, hogy bármikor találkozhatok Harry-vel. Meglep, de eddig a One Direction tagja közül csak vele nem találkoztam. Talán megért engem, és ezért kerül? Nem tudom, mindenesetre szerencsésnek érzem magam, hogy nem találkozok azokkal a zöld szemekkel és a kócos, göndör frizurájával. Az, hogy azt kívánom, bárcsak ne találkoznánk, nem egyenlő azzal, hogy nem is akarok vele találkozni. Egyszerűen csak lehetetlen lenne. Ő és én… nem.

Táncosként szinte kötelező volt az, hogy táncoljak. Az kissé elfelejtette velem minden kis- vagy nagyproblémámat. Ráadásul kötetlenül régen táncoltam már, hisz a napom sok részében a klip táncát próbáltam. Ezért most nagyon jól esett… érezni az ütemet, azt táncolni, amit éppen az agyam kíván. Egyszerűen csak táncolni, amit mindig is szerettem.

A magas sarkúm miatt kevésbé bírom a táncolást, így azon gondolkozom, hogy kéne egy pihenőhely. Egy szinte embertelen folyosón kötök ki végül. Alig voltak ott, lassan el is szivárogtak, így egyedül maradhatok. Leülök a földre, és nekidőlök a falnak. Pihenni se jutott időm, mert az egyik ajtón ketten jöttek ki egy rövid csókot nyomva egymásra. Nem is törődtem volna ezzel, ha éppen nem Zayn és Charlotte lett volna az. Nem is akarok belegondolni, mit csináltak…

Barátnőm elmegy, mint ha nem is látott volna meg, a srác pedig leül mellém, majd futólag megigazítja kócos haját. Elmosolyodom, de nem szólalok meg.

- Charlotte küldött ide, igaz? – kérdezem meg a sráctól, miután nem szólal meg sem ő, sem én. Valahogy van olyan érzésem, hogy ha már Lottie nem tud rábeszélni, hogy hallgassak a szívemre, akkor megkéri a srácot.

Egy ideig, mintha habozott volna a válasszal, aztán mégis úgy dönt, hogy elmondja az igazat.

- Igen, de… Harry az én barátom, tudom, mikor gondolja komolyan a barátnőit. És esküszöm, hogy most sokkal rosszabbul néz ki, mint mikor kiestünk az x-faktorban – mondja el őszintén Zayn, mit is gondol erről. Most csak még jobban elbizonytalanított engem azzal kapcsolatban, amiről eddig határozott véleményem volt.

- Mennem kell – jegyzem meg, miközben felállok, és sietősen kifelé megyek az épületből. Nem fogok Harry-re gondolni, de miközben tudom, hogy bármikor találkozhatok vele, nem megy. Átsétálok a tömegen, de egy kéz hirtelen megragad, és odanézve látom, hogy Charlotte az.

- Van egy problémánk – jegyzi meg komolyan a lány, és ekkor hirtelen elfelejtek mindent, amit kell, és kíváncsian várom a lány válaszát. Bár szívem dübörgése még mindig emlékeztet a srácra. – July eltörte a bokáját – mondja, és a kezében lévő telefon világít. Szóval most hívta fel őt ezzel az esettel. Hirtelen azt sem tudom, hogy sírjak vagy megoldást keressek, ezért kissé lefagyott arcomat kell néznie a barátnőmnek. Felpillantva meglátom a lány mögött Harry-t, és mint derült égből villámcsapás, jut eszembe valami. Egy megoldás van.

Mégpedig az, hogy én táncolok Harry-vel.

17. fejezet: I wish it was me

Sziasztok!

Na, mit szóltok? Most nem késtem... vagyis igen, egy napot. Mert a 'Spoiler' modulban láthatjátok, hogy mikorra várhatók a részek. Tegnap annyira megörültem, hogy be tudtam fejezni időben a részt, hogy örömömben majdnem táncikolgatni kezdtem. Aztán az örömöm alábbhagyott, mikor elment a netem... Egyszerűen fenomenális élmény volt - idézőjelesen.

Ez a fejezet csupa-csupa Zayn lesz, gondolom már rájöttetek a fejezetkép miatt :) De azért lesz egy kicsi Harry-ből is :P

Aztán meg... ugye mondtam, hogy mesélek a bankettről és a ballagásról, aki szeretne tudni róla az menjen rár a Flying in the Air-re :)

17. fejezet:I wish it was me

- Victoria -

- Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc – mondom hangosan az ütemet, és nézem magunkat a tükrön. Főpróba, ez már az. Nem is tudom melyik a jobb: véget vetni ennek a lehető leghamarabb vagy azt kívánni, hogy teljenek lassabban a napok. Ez olyan kérdés számomra, melyre nem tudnék pontos, határozott választ adni. Nem akarok elmenni innen, végképp nem akarom elhagyni a barátaimat, kiket itt szereztem. Azonban azt is szeretném, hogy az oly’ sokat dolgozott munkámnak legyen eredménye is.

- Oké, az utolsó lépéseket még elgyakoroljuk párszor, utána együtt az egész. Mehet így? – kérdezem egy pillanatra átnézve a vállam felett a többiekre, mindannyian bólogatva jelzik egyetértésüket.

Megpillantom Niall-t, aki a nemrégiben beszerzett kolléganőmmel táncolt együtt, akit sikerült minél hamarabb Amerikából idehozni, és megtaníttatni az egész táncot vele. Gyorsan tanul, éppen ezért azt gondoltam, hogy ő megfelelne beállónak. Ő az egyetlen ilyen memóriájú, így esélyem sem lenne még egyet hozni belőle, bár úgy nézem, hogy mind az öt lány és fiú rendben van. Mikor a párosra pillantottam, hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt. Engedtem, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam…

- Egy, két, há’, négy… - kezdek bele ismét, majd az utolsó lépéssort még lassabban, aztán egyre gyorsabb tempóban eltáncoljuk. Úgy gondolom, hogy táncot csak úgy lehet betanulni, ha a lépéssorokat sokszor egymás után elgyakoroljuk. Nem hiába van a mondás: A gyakorlat teszi a mestert.

Mikor úgy látom, hogy a lépéssor mindenkinek magabiztosan megy, eldöntöttem, hogy megnézem, hogyan is állt össze az egész. Elindítom a zenelejátszón a számot, majd középre megyek, hogy kamera szemszögből megnézhessem. Elindul a zene, én pedig nézem, ahogyan a fiúk koncentrálva, de közben mégis lazán, táncolnak.

Azonban ahelyett, hogy a szakmai tudásommal néztem volna őket, inkább hagytam, hogy Harry-t nézzem. Annyira jó érzéssel töltene el, ha én táncolhatnék vele. Bárcsak én lennék az… aki vele táncol.

A tánc után véget vetettem az órának, és úgy gondoltam, hogy meg vagyok velük elégedve. A táskámhoz érve, kikapom a telefonomat, és egyből csörgetem Charlotte-ot.

- Vedd már föl! – könyörgök magamnak, miközben a vonal túloldala folyamatosan kicseng. Cseng, cseng, cseng. A türelmem pedig már majdnem elfogy, mikor a barátnőm beleszól:

- Na, mondjad! – hallom meg Lottie hangját, aki úgy értesülök, hogy a konyhában szorgoskodik. Még, mint ha hallanám Mya hangját is, aki ha jól veszem ki, dudorászik.

- El tudsz jönni értem? – kérdezem, miközben, hogy egy kis elfoglaltságot keressek magamnak, a kissé hideg falon húzom végig a kezemet. Bár nem sok reményem van, de szeretném, ha eljönne értem.

- Az az igazság, hogy főzök, és nem hagyhatom itt a hotelt – mondja sajnálóan a vonal túloldalán a barátnőm, mire én elszomorodva veszem tudomásul a hallottakat.

- Nem baj, megoldom – mondom neki. Nem tarthatom rabszolgaként a menedzseremet, még ha az is lenne a dolga, hogy az ilyen dolgokat megtegyen nekem. Neki is van magánélete, és ő is ember. Nem tilthatom meg, hogy éljen.

- Köszi, imádlak – hallom meg utoljára a hangját, majd leteszi.

A kabátomat magamra öltöm, mikor meghallom egy ismerős hangját:

- Hallom, nincs fuvarod, hazavigyelek? – kérdezi meg az illető, és rájövök, hogy a tulajdonosa a hangnak Zayn. Megfordulva látom, zsebeibe mélyesztett kezeivel. Felveszem a táskámat, majd a vállamra teszem azt. Közelebb megyek az énekeshez, miközben összehúzom magamon a kabátot.

- Megköszönném! – szólalok meg sóhajtva egyet, amiért nem kell taxi vagy busz után kajtatnom. Zayn mosolyogva kinyitja a táncterem ajtaját, majd udvariasan előre is enged.

Az autója nem állt messze Zayn-nek, mégis össze kellett magamon húzni a kabátot, mert a hideg nem kímélt - hiába is voltunk magas épületekkel körbevéve. Beültünk a járműbe, majd az autó nem sokára útjára is indult. A kicsit hosszú csendet én törtem meg:

- Charlotte otthon van – mondom neki kijelentve igazából azt, hogy felmehet hozzá. Nem vagyok túl jó kerítő, de ha kell egy kis lökés arra, hogy összejöjjenek, akkor miért is ne segíthetnék?

- Fel szeretnél menni hozzá, igaz? – kérdezem meg tőle, mikor nem kapok választ. Ránézek Zayn-re, és látom, hogy mereven az utat lesi. Talán csak nem szeretne erről beszélni nekem, pedig igazán megtudhatta volna ebben a három hétben, hogy nem szoktam kikotyogni titkokat. Amúgy sem titok.

- Mindennél jobban – mondja, mikor leparkolunk a hotelünknél. A hosszantartó csend után el is felejtettem hirtelen, hogy mit is kérdezhettem tőle, hogy erre ezt válaszolta. Egy kis fáziskéséssel, de leesett. Mosolyogva kilépek az autóból, majd összehúzom még jobban a kabátomat.

- Elmegyek a bevásárlóközpontba – mutatok a nem messze álló épületre – Sok sikert! – mondom, és megfordulok, hogy az üzletek felé indulhassak. Azonban nem is tudtam még csak egy lépést sem tenni, mert Zayn megkérdezett tőlem valamit:

- Mennyi az esélyem? – hallom meg a srác kérdését.

- Szinte száz – mondom egy pillanatra visszafordulva, majd ténylegesen elindulok. Elmosolyodom. Hiszen én nem akartam menni abba a bevásárlóközpontba! De egyszerűen kellett valami, hogy a srácot arra buzdítsam, hogy felmenjen. Nélkülem.

A bevásárlóközpontnál járok már, mikor a zsebemben rezegni kezd a telefon. Felveszem azt, anélkül, hogy megnéztem volna, ki az illető.

- Igen? – szólalok bele a telefonba kérdő hangsúllyal, miközben leállok a bejárat előtt, mielőtt nem hallanék semmit sem a zaj miatt, ami feltehetőleg van a belső légtérbe.

- Harry vagyok – jegyzi meg a vonal túloldalán lévő személy, és ideje volt nekem is meglepődnöm, mert nem hittem volna, hogy van annyi ereje, hogy felhívjon. Miután nem szólalok bele, megkérdezi – Hol vagy? – kérdez rá a srác, és feltételezem, már eltervezte, hogy ez fogja kérdezni. Talán már pár napja felmerült benne az a gondolat, hogy beszélnie kell velem. Talán nekem is.

- A hotelunkhoz közeli bevásárlóközpontba – válaszolok kérdésére, kicsit mélán, amiért nem tudom, mit is kéne ilyen esetekben cselekedni.

- Várj meg, mindjárt ott leszek – kérlel Harry, én pedig beleegyezek ötletébe. Természetesen tartok attól, hogy miről is szeretne beszélni. De azt hiszem, hogy pont arról, amiről én is bizonytalanul vélekedek… a kapcsolatunk.

A bejárat előtt járkáltam, mint a kórházban a hozzátartozók szokták nyugtalanságukban. Azonban én nem a miatt vagyok nyugtalan, hanem inkább próbálom a milliónyi gondolataimat összeszedni, hogy ha majd beszélgetnünk, őszintén tudjak válaszolni.

Pár perc alatt tényleg megérkezett Harry, és az autóját leállította a parkolóba. Kicsit lassan sétál, mint ha ő is át szeretné gondolni a szavakat, amit kimondani szeretne. Leáll előttem, én pedig az utca felé mutatok. Nem szeretnék Harry-vel a bevásárlóközpontba sétálni. Inkább menjünk a hotel felé vezető útra. Harry érti, mit is szeretnénk, aztán el is kezdünk sétálni.

- Haragszol? – kérdezi meg. Bennem meg felmerül a kérdés: miért haragudnék? Ugyanis semmi rosszat nem tett, amiért ezt merné feltételezni.

- Nem tudom… Nem hiszem – kezdek bele egy kicsit félénken és bátortalanul. Aztán összegyűjtve a gondolataimat, beszédbe kezdek – Figyelj! Fáradt voltam, talán túlságosan is. Sok minden történt körülöttem, amit még csak időm sem volt felfogni. Egyszerűen csak történnek a dolgok, és úgy érzem, hogy sodródom az árral, mert nincsen egy kapaszkodóm se. És nem, neked nincsen most hibád ebben a történetben. Én vagyok a bűnös, mert akkor éppen olyan kedvem volt. Ám furcsa lenne veled lenni, miközben ezek az érzések kavarognak bennem. Sajnálom – kérek tőle bocsánatot. Ám nem tudom, miért nem tudtam elsírni magam. Érzem, hogy a könnyeim gyűlnek, de egy csepp sem folyik le az arcomról. Talán, mert békés ez az egész.

Látom Harry arcán a megértést, ám közben nem is szeretne igazán megérteni. Lehajtja a fejét, és ezt suttogja.

- Össze se jöttünk igazán – mondja tényként a srác, mire én ezt válaszolom.

- Tudom…

- Charlotte -

- Mya, ideje lefeküdni! – jegyzem meg, mikor a mosogatóban lévő tányérokat mosom el. Szinte minden ötödik percben megnézem, nem csinált-e valami őrültséget. Lehet, hogy kissé féltő szeretettel gondoskodom róla, de azzal tisztában vagyok, hogy felelősségem van érte.

- Még csak délután van!

Mya az anyjától örökölte talpraesettségét, és logikai gondolkodását. Így nem csodálom már nála sem, hogy vissza tud szólni. Mikor a kislány megszólal, mindig eszembe juttatja az anyját, a testvéremet. Illetve az együtt töltött gyermekéveimet vele. Jó volt – miénk volt a világ.

- Akkor csak próbálj meg pihenni! – kiáltok neki a konyhából, mert ahogy nézem nem éppen itt van, hanem máshol. És igen… Mya-t nem lehet becsapni azzal, hogy este van, Mondjuk… ki akarna délután aludni? Én csak egy kicsit szerettem volna pihenni. Mindenesetre mielőtt gyereket szeretnék, majd azon el kell gondolkoznom, szeretnék-e ebből mindennaposat.

Meghallom a csengő hangját, utána pedig Mya futó lépéseit a bejárat felé. Futok utána kissé vizes kézzel, nehogy valami idegen rosszakarónak nyisson ajtót.

- Kinyithatom? – kérdezi meg, én pedig bólogatok, mikor utolérem. Naná, hogy kinyithatja… bár úgy sem tudnék ellenállni neki. Aztán pedig a jelenlétemmel csak nem rabolják el!

Az unokahúgom egy cseppet nehézkesen, de kinyitja az ajtót. És számítottam Vic-re, vagy akár egy itt dolgozó személyre, aki takarítani jött a szobánkban. Sok mindenkire számítottam, de rá nem.

Egy rabló, aki ellopta a szívemet.

Zayn Malik.

- Ő az, aki tetszik neked? – kérdezi meg a testvérem lánya, mikor felismeri az előttünk álló személyt. Legszívesebben befogtam volna a száját, de olyan gyorsan történt a szavak kimondása, hogy nekem időm sem volt felfogni.

Mya viszont cselekedett: megfogta Zayn-t, majd beráncigálta a házba, becsukta az ajtót, aztán ezt mondta:

- Megmutathatok neked valamit? – kérdezi meg tőle, és bár az előbbi jelenetet végignézve, szerintem nem kellett berángatni Zayn-t, magától is jött.

A srác beleegyezik, majd a nappaliba mennek. Látom, hogy Mya fényképalbumot kotor elő, amit a nővérem adott neki, hogy ne szenvedjen emberhiányban, a pár napban sem. Leülnek a kanapéra, és pedig pár lépésre vagyok tőlük, és figyelmesen hallgatom a kiscsajt. Azonban a fülemet megüti valami:

- És itt az anyukám Charlotte-tal a fürdőkádban - Míg nem régen álltam egy helyben, most rögtön odamegyek hozzájuk, és kiveszem Mya kezéből az albumot.

- Ilyet nem mutatunk – mondom a lánynak, mire ő csak megvonja a vállát. Miután tudja, hogy úgy sem fogja visszakapni az albumot, érdeklődése elhajlik más iránt.

- Alszok, hogyha Zayn aludhat velem - fenyeget meg, mire én sértődötten a derekamra teszem a kezemet. Komolyan?! Egy 3 éves kiscsaj megfenyeget engem?

Hirtelen eltűnődtem azon is, hogy honnan tudhatja a srác nevét. Aztán rájöttem, hogy a klipforgatás közben megmutattam Zayn-t. Azonban arra sem gondoltam, hogy megjegyzi a nevét. Mindenesetre Mya-nak biztos szimpatikus a srác. És nekem is - nagyon.

- Oké – egyezem bele ebbe a kissé abszurd ötletbe, de miért ne? A kislánynak nagyon tetszik a gondolat, és pár pillanat múlva már Zayn mellé fekszik, a srác pedig át is karolja. Elmosolyodom a látványra, viszont arra nem gondoltam, hogy a követező pillanatban az énekes palánta ezt mondja:

- Van még egy hely! – jegyzi meg, mire kicsit elmosolyodom.

Kicsit robotszerűen, de közelítek a kanapén ülők-fekvők felé, aztán megállok előttük. Én nem vagyok olyan, aki csak úgy nekidől egy srácnak, miközben azt sem tudják, hogy mi is van közöttük.

- Persze, hogy…! – jegyzem meg, aztán csak azt érzem, hogy Zayn megfogja a kezemet, és odahúz mellé. Egyik oldalán Mya, másik oldalán én. Azonban én nem dőlök neki úgy, mint a másik nőszemély a térben. Ahhoz nekem túl sok érzelmem van.

- Te aztán nagyon szimpatikus lettél Mya-nak! – jegyzem meg, miközben erősen ügyelek, hogy ne dőljek se hátra, se Zayn-nek. Nem, még nincs itt az ideje annak, hogy bármi is történjen.

- Én vonzom az embereket – mondja a srác csak úgy megjegyezve, nekem pedig halvány mosoly kúszik az arcomra.

- Tudom én azt – mondom neki, rátekintve, amitől a nyakam kezd egy kissé beállni oldalra. A délutáni kék ég tükröződni látszik Zayn eredetileg mogyoróbarna szemeiben. A szájvégei felkunkorodnak, nekem pedig nem sok kell ahhoz, hogy kanállal kelljen felszedni. Azért, hogy ez ne történjen meg, elnézek, és a földet kezdem bámulni.

Nem sokáig, mert érzem, ahogyan egy kéz a nyakamra kúszik, és erőteljesen magához ránt. Mintha az ajkaim csak arra vágytak volna, hogy Zayn-ével megoszthassam. Most már nem féltem a srácnak dőlni, talán még határozottabban is tettem mindezt. Beletúrtam az eddig jól fésült hajába, és belemosolyodtam a csókba. Aztán bár nehezen, de elszakítottam magamat Tőle, mert tudom, hogy mégiscsak egy kislány aludt el a másik oldalán.

Ráfekszem a mellkasára, és hallom a szívdobogását, mely lassan megegyezik az enyémmel. Megfogja a kezeimet, ami tökéletesen illeszkedik az ő markáns, kicsit érdes tenyeréhez. Becsukom a szemem, Ő pedig ezt súgja a fülembe:

- Jó éjt! – hallom meg elhalkulni az ő hangját, az eddigi háborgó lelkem megnyugodni készült. A hang, a zajok elhalkulnak. És érzem, hogy egy mély álomba kerülök. Egy nagyon jó álomba…

16. fejezet: You don't see

Sziasztok!

Nem... nem mentem át megint egy lelki krízisen, viszont nem is szeretnék semmilyen okot mondani, hogy miért is írok ilyen lassan. Mert okok mindig vannak. Viszont... az elmúlt napokban elment a netünk, így befejeztem a 16. fejezetet, és el is tudtam kezdeni még a 17. fejezetet is. :) Szóval, ami azt illet, hogy jól haladok a következővel, és imádni fogom írni azt! :D

A következő fejezetek címe, és valószínűségi esélye a feltételre, oldalt látható a spoiler-ben. Viszont azt elmondom, hogy nyáron nagyon ráérős vagyok, így akkor hamarabb tudom hozni a részeket.

Majd értesítelek titeket, hogyan sikerült a ballagásom és a bankettem, illetve mesélek is, ha lehet mit. :)

Jó olvasást,

MissMe

16. fejezet: You don’t see

- Victoria –

Az, hogy miképpen jutunk el a helyszínre, kérdéses volt. Viszont a One Direction menedzsere kiváló szakemberként erről is tudott gondoskodni. A próba helyszínén egy busz várt engem és a banda tagjait. A táncosokat is viszem a klip forgatási helyszínére, ugyanis még nem teljesen találtam ki, hogy mit forgassunk. Ötleteim természetesen akadnak bőven, ugyanis egész hónapban ez járt a fejemben, mégis a fiúk beleegyezése is kell ehhez.

- Jó reggelt, Victoria! Elegendő lesz a hely? – kérdez rá a menedzser, miközben a buszra mutat, mely lehet, hogy akkora, mint a londoni piros buszok. Bólogatok, majd ezt mondom:

- Köszönök mindent – jegyzem meg őszinte hálával, hisz nélküle nem jutnánk el a helyszínre, nem lennének forgató kamerák, sminkesek. És nélküle nem ismertem volna meg a One Direction tagjait, azon belül is egy személyt… Harry Styles-t.

Azzal tisztában volt, hogy én nem vagyok producer. Mégis valami októl fogva engem választott, hogy rendezzem meg a következő klipet. Miért? Azt nem igazán tudom, de nem is igazán érdekel. Talán a sors akarta így.

- Igazán nincs mit, remek munkát végeztél.

Magamra és a gondolataim tömegére maradok. Beszáll a buszba, és pedig ott ragadok a fájdalmammal, de közben a boldogságommal is. Örömmel tölt el a tudat, hogy rendezek egy klipet, teljesen egyedül. És, hogy közben nem csak én, hanem mások is boldogan töltötték el az együtt töltött időt. Közben szúr a szívem, mert múltban beszélt – tudja, hogy el fogok menni. Mindenki tisztában van, de én nem akarok elmenni. Nem akarok ilyen szívvel távozni. Még nem is igazán volt alkalmam megismerni Londont! És nem szeretném, ha a Harry-vel való kapcsolatom itt álljon le, mint egy videóban, ha megnyomjuk a ’pause’ gombot. Nem akarom.

- Beszállás! – szólal meg Zayn kihajolva a busz ajtaján, halvány mosoly kúszik az arcomra, mert eszembe jutnak a matrózosok. Felszállok a járműre, majd körbenézek azon. Táncosok és One Direction tagjai keverednek a busz ülésein, de én July mellé ülök, mikor meglátom, hogy még szabad a hely. Nem jut időm a köszönésen kívül beszélgetést kezdeményezni, ugyanis Zayn odajön hozzám. Ezeket a szavakat intézi nekem:

- Charlotte mondott valamit rólam? – kérdez rá a srác, mire én felvont szemöldökkel nézek fel rá. Lehajol, és kicsit suttogóra veszi a hangját, mintha valami titkot akarna elmondani.

- Tudod, Lottie… mondott tegnap bármit rólam neked? – tagoltan és artikulálva próbálja elmagyarázni nekem ittléte okát. Engem azonban kíváncsivá is tett, hogy miért is kérdez tőlem ilyet. Mi történt tegnap, ami miatt ezt kérdezné meg?

- Nem – válaszolok neki, majd hozzáteszem – Miért? – kérdezek rá, mert érdekel. Hogyha a barátnőm nem mondta el, akkor legalább ő tájékoztasson!

Bár ha úgy vesszük, tegnap nem igazán mentem ki a szobából. Zokogtam, és minden, ami rossz az elmúlt időszakban történt, eszembe jutott. Aztán mikor abbahagytam a sírást, magam is felfogtam, hogy kissé túlreagáltam a helyzetet. És emiatt nem tudom, hogyan álljak Harry-hez.

- Semmi, köszi az infót – mondja, és megfordulva elindul az ő elfoglalt helyére. Ránézek July-ra, és megállapítjuk, hogy egyre gondoltunk. Furcsán viselkedett.

- Jönni fog ő is? – mikor újra magam elé tekintek, meglepve tapasztalom meg, hogy Zayn meggondolta magát, és visszajött. Kissé megijesztett, amikor visszanéztem.

Biztos vagyok abban, hogy van köztük valami.

- Nem tudom, lehet – válaszolom, majd ismét megköszönve a „segítségemet”, elmegy. Jó ideig még nézem azt, hogy esetleg visszajön-e, de nem. Újból ránézek July-ra, aki elmosolyodik, és megjegyzi.

- Én tudok valamit – mondja kaján vigyorra húzva a száját, mire nekem a kíváncsiságom már nagyon furdalja az oldalamat. A lány összeköti az eddig szabadon kószáló tincseit.

- Mit? – kérdezek rá, mire ő testével felém fordul, mire én is így teszek. Tipikus pletykálkodós hangnemben kezd bele, de engem nem igazán érdekel. Csak tudhatom mi történt a barátnőmmel!

- Mikor innivalóért mentünk a konyhába, akkor megpillantottuk Zayn-t és őt, amint éppen csókolóznak. Istenem, de szenvedélyesek voltak! Azóta is ütöm a fejemet gondolatban, hogy pont akkor kellett oda mennünk – meséli el nagyban, mire én nem tudom, hogy örüljek vagy megsértődjek. Ugyanis örülök annak, hogy barátnőm és Zayn lassan a sínre mennek. Másrészt viszont haragszom rá azért, mert nem tőle tudom ezt meg.

- Történt még valami? – kérdezek rá, miután leesik, hogy mit is mondott. A barátnőm Zayn Malik-kal csókolózott! A szünet alatt jutott időnk beszélgetni, és a repülőúton is, így megtudtam, hogy nagyon is vonzódik Lottie a sráchoz. Úgyhogy már csak kettőjükön áll az a dolog, hogy összejönnek-e vagy sem. Ám tudom, hogy a barátnőm elég megfontolt ember ahhoz, hogy csak úgy fejest ugorjon egy kapcsolatba. Mindent átgondol, és nincs sok ideje.

Ahogyan nekem sem.

- Nem, mert Zayn-ék akkor mentek haza – mondja a lány, én lebiggyesztem az ajkaimat, mert tényleg örültem volna, ha nem szól nekik semmi közbe, és végre összejöhetnének. Talán egy kis szappanoperába csöppentem volna?

- És szerinted lesz folytatása? – én nem voltam ott, nem én mentem a konyha felé italért. Nem én voltam az, aki látta őket csókolózni. És tudom, hogy July nem hazudna nekem ilyenről.

- Ha nem butuskák, akkor igen – mondja véleményét a lány, én pedig elmosolyodom.

Egy kis ideig csendesen ülünk egymás mellett, majd hirtelen felállok, és megszólalok:

- Figyeljetek, srácok! – keltem fel a buszban ülő társaság figyelmét a hangommal, majd mikor lassan mindenki rám szegezi tekintetét, belekezdek a monológomba – Szeretném elmondani, hogy miképpen is képzeltem a klipet. Ugyebár lesz benne tánc, de azt stúdióban fogjuk leforgatni. Amit most fogunk felvenni, az a történet része lesz. A One Direction egyik tagja lenne főszerepben, mivel valakinek muszáj lesz, hogy a zene együtt legyen a klippel. Zayn, Harry már volt ilyen szerepben, így azt gondolom, hogy a banda további tagjai közül válasszátok ki, melyikőtök legyen főszerepben. A fejemben összeállt egy kép, de ha bárkinek, bármilyen javaslata lenne, szívesen fogadom…

- Charlotte –

Valamiért nem hittem, hogy az autóban ilyen csendes lesz. Reggel mióta felkeltettem Mya-t, be nem állt a szája. Nagyhangú és hiperaktív kiscsaj lett belőle, mióta nem láttam. Nem lehetett egy másodpercre sem magára hagyni, így nem igazán tudtam a munkámat végezni. Éppen ezért most nagyon jól esik, hogy van egy kis nyugtom, ugyanis alszik.

Mikor megérkeztem a helyszínre, leállítottam a motort, majd ránéztem az anyósülésen szundikáló kishölgyre. Ártatlan báránynak néz ki, és nem lehet nem nézegetni egy kicsit, ahogyan alszik. Tüneményes.

Kiszállok az autóból, és a másik oldalához sétálok. Halkan kinyitom az ajtót, majd próbálom úgy kivenni a gyerekülésből Mya-t, hogy ne kelljen fel. Átkarolja a nyakamat, mintha ez szokásos lenne alváskor, majd bezárom az autót.

- Szia! – köszön rám hirtelen Zayn, mikor megfordulok. A szívem hevesebben kezd verni. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy azért, mert hirtelen megjelent vagy azért, mert itt van… a jelenléte miatt. Talán mindkettő.

- Szia! – köszönök vissza mosolyogva, ám nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá a tegnapi miatt.

Még éjszaka is alig bírtam elaludni, mert nem tudtam, mitévő is legyek. Igazából a folytatás nem csak rajtam múlik, de annyi minden körbevesz, hogy nem is tudom, mit kéne tennem.

- Jól áll a kezedben – mutat rá a mellkasomon szundikáló gyerekre. A pillanat törtrésze alatt el is felejtettem, hogy valakit fognom kell. Lenézek, és még mindig olyan édesen alszik.

- Mya? – kérdezem meg, bár jól tudom, hogy mit kérdezett. Felpillantok a srácra, és már csak a jelenléte miatt el kell mosolyodnom. A felzselézett hajával, és a lezseren öltözködő küllemével odavonzana magához, ha nem lenne egy csöpp eszem. A mosoly, ami az arcán van, egyszerre jóleső, egyszerre fájdalmas – félek, hogy nem úgy történik majd, ahogyan én szeretném. Bólogatással nyugtázza kérdésemet, én pedig a földet vizslatom.

- Köszi – mondom, mert nem is tudom, hogy mit is kéne mondanom. Ezt sem tudtam igazán hova tenni. Bóknak mondta esetleg? Vagy egyszerűen ő sem tudja, mit is tegyen, és a kínos csendet így törte meg?

- Meg kéne beszélnünk a tegnapit – tér rá a lényegre Zayn. Ettől féltem. Most már tudom, hogy valójában látni akartam Őt, és szerettem volna a közelében lenni. De közben félek attól, hogy mi is történik, ha esetleg megszólalok, és nem úgy jönnek ki a számból a szavak, ahogyan elterveztem. Egyszerűen csak félek attól, hogy nem úgy történik, ahogyan szeretném.

- Öm… - habogok valami értelmetlen félét, miközben inkább csak a gondolkodásomat vetítem ki hangosan. – Talán igen – kissé megbicsakló hangon szólalok meg, és nem igazán merek ránézni. Végül mégis megteszem. Zayn arcán komolyságot, mégis valami ragyogást vélek felfedezni. A mogyoróbarna szemei érzem, hogy a lelkemig hatolnak, és van egy pont, mikor azt hiszem, képes lennék leejteni Mya-t.

A távolban felénk közeledő alakot fedezek fel, bár csak azért tűnik fel, mert a srác feje mellett mozgó alakot látok. Ez segít, hogy elnézzek Zayn tökéletes arcáról, és furcsán a közeledő emberre szegezzem tekintetem.

- Zayn, nélküled nem kezdhetjük el – szólal meg lihegő hangon a felénk közelítő Louis, mire nem tudom, hogy megkönnyebbüljek-e amiatt, mert nem tudunk beszélni a sráccal vagy pont az ellenkezője.

A felzselézett hajú srác rám néz, mint ha tőlem várná azt, hogy mit is cselekedjen. Neheztelést látok rajta, amiért nem tudja eldönteni, hogy mitévő is legyen.

- Menj csak, ráérünk még – mondom, bár a szívem mélyén mégsem ezt éreztem. Sajnos a kötelesség mindenkit hív.

Mya mocorogni kezd a kezemben, és lenézve látom, hogy ébredezik. Mire felpillantok Zayn már Louis-val sietősen megy a reflektorfény felé. Én csak lassan indulok feléjük, mert én egyáltalán nem sietek. Ráadásul az ébredező kislány a karomban sem szeretném, ha rosszul érezné magát nálam. Mikor a forgatási helyszínre érek, meglátom az eddig egy kamerással beszélő Vic-et, aki szintén észrevesz, és sietősen, mint ha sürgős dolgot szeretne mondani nekem, felém közelít.

Óvatosan lépked felém, mert a talajon lévő gallyakban el tudna esni, mert látom, hogy nem éppen egy kényelmes, menős cipőt vett fel.

- Hogy tudtál ilyen cipőt felvenni? - kérdezek rá, mikor ideér hozzám. Ennél szebben is fogadhattam volna, de látva a magas sarkúját, muszáj volt megjegyeznem.

- És te? – kérdez vissza válasz helyett, felvonva a szemöldökét. Lenézek a lábbelimre, és megállapítom, hogy nem tudom, miről beszél. Balerinacipőt húztam fel, amit akkor szoktam, mikor kiszámíthatatlan a helyzet, hogy milyen talajon fogok a nap folyamán menni. És általában kiszámíthatatlan, hisz nagy társam az autó illetve a belváros. Sokszor intézkedem, de imádom ezt.

- Én felöltöttem az anyuka öltözetemet – kértem ki magamnak derékra tett kézzel – természetesen csak azt, amellyel nem a kis tündért fogtam. Reggel bár nem sok időm volt öltözni, vagy inkább a tükör előtt állni, hogy mit is vegyek fel, így inkább csak kikaptam a cipőszekrényünkből egy cipellőt, és azt vettem fel. Kényelmes, és úgy gondoltam, ha Mya el akarna szaladni, utána tudnék menni.

- Én meg a rendező énemet – válaszol vállrántással kíséretben, és közelebb jön hozzám. Méregetni kezd, mint ha csak meg szeretne tudni valamit. Az érzéseimből szeretne tudni valamit. Azt hittem, lassabban terjed a pletyka…

- Mit csináltál tegnap este?- kérdez rá, mint a tanár a felelőtlen gyerekre. Tudja, és csak most bizonyosodtam meg erről. Nem kéne senkinek sem tudnia, mert ez csak a kettőnk dolga!

Számíthattam volna erre a kérdésre, mégsem tettem. Talán csak nem gondolkoztam ezeken, mert más járt a fejemben. És az a más, nekem nagyon fontos. Nem akarom elveszíteni, de nem sokára úgy is elhagynánk egymást. Hisz én visszamegyek Amerikába, és lehetőségem sincs visszajönni, ha dolgozom. Mi a normális? Ha itt hagyom, és ennyi? Vagy, ha kiélvezzük az utolsó pillanatban és összetört szívvel távozok. Nem tudom, melyik a jobb. Ezért félek.

- Aludtam – mondom… vagy inkább kérdésnek hangzik?

- És alvás előtt? – kérdez rá, mint ahogyan szokták a gyanúsítottat kérdezgetni. Vic méreget, hátha a lelkem mélyébe tud hatolni. Úgy érzem, megtette ezt a nélkül is, hogy engedtem neki. Hisz ismerjük egymást, nem tudunk egymás előtt hazudni, és az embernek muszáj kiadnia az érzéseit valakinek. És nekem Victoria az, az én barátnőm, akiben mindig bízhatok.

- Anyut akarom! – szólal meg Mya kissé hangosabban, mint kéne. Azonnal a szájára tapasztom a kezemet, hogy nehogy véletlen megzavarja a forgatást.

- Anyuval később találkozol. Most zajlik a helyes pasik forgatása, úgyhogy próbálj meg csöndben lenni! – mondom neki lehalkítva a hangomat, hogy érzékeltessem vele, hogy milyen halknak is kéne lennie. Megsimogatom a fejét, és elmosolyodom.

- Ha csendben leszek, nézhetem őket? – kérdez rá suttogó hangnemre váltva, és nagy barna szemeivel levesz a lábamról. Bólogatok, majd feltekintve látom, hogy a rendező barátnőm egy székre mutat, nem messze a kamera mellett. Leülök oda Mya-val, majd ezt mondom neki a fülébe halkan:

- Tudod, melyik srác tetszik nekem? – kérdezem meg az ölemben kényelmesen elüldögélő lánytól, és a kíváncsian rám néz, majd vissza. – Ő ott – mutatok rá Zayn-re, aki éppen Liam-mel beszélget, ugyanis egyelőre a forgatás még nem kezdődött el. Viszont bármelyik pillanatban indulhat a forgatás, és nem szeretném megzavarni.

- Zayn-nek hívják – mondom, és nem szeretnék túl sokat elfecsegni, így azt gondoltam, ennyit elég megtudnia. Hisz ki tudja, lehet, hogy elfecsegné valakinek, és annak nem lenne jó vége.

Az említett srác idepillant, és mivel látja, hogy a kisgyermek őt figyeli, integet neki. Mya azonnal visszainteget, és fülig érő szájjal nézi végig a klipforgatást.

Én is.

- Victoria –

Rátekintek az órámra, mikor már kezdek éhes lenni, hogy megtudjam, mennyi az idő. Meglepődve tapasztalom meg, hogy már elmúlt két óra, pedig már korán reggel itt voltunk. De azt nem hittem volna, hogy Niall nem kezd el nyavalyogni, hogy ő már bizony éhes. Bár tudom, hogy a munkájában elhivatott, éppen ezért, ha az élelem a másodlagos és az éneklés az első, akkor sem tud dühös lenni. Ugyanis imád énekelni, mint ebben a bandában mindenki. Mint ha őket a sors akarta volna összerakni azon a napon, mikor ők a válogatásra érkeztek.

Szünetet tartunk jelenleg a forgatásban, és már csak egy-két jelenetet kell leforgatnunk, aztán már megyünk is haza, a fiúk pedig interjút adnak le.

Végül én a srácok úgy döntöttünk, hogy Liam lesz a főszereplő a klipben, és a fiúk úgy döntöttek, hogy Harry lesz a „csábító”. Ugyanis nekem eredeti tervem volt az, hogy az „I Wish” sorai történetté váljanak.

A szünet jót tett, mert egy kicsit kijózanított ebből a droghatású környezetből. Úgy érzem, hogy imádom ezt csinálni, és ki tudja… talán egyszer még ezt fogom mindennap csinálni.

Egy szabadtéri asztalon kitéve italok sokasága, úgy gondoltam nem baj, ha elveszek egyet. Iszom a folyadékból, és egyből érzem a torkomon lefolyó hűs vizet. Még mindig hasonlóan hideg az idő, bár kedvezett nekünk, mert egész nap süt a Nap. Becsukom a szemem, és csak élvezem a nem mindennapi tényt, hogy süt a Nap. Rettentően jól esik egy kis vitamin a természetes fényforrástól, és úgy érzem, itt tudnék még maradni. Kinyitom a szememet, és mielőtt visszamennék a lassan véget érő szünet miatt kamerákhoz, meglesem, meg van-e még Charlotte. A barátnőm a karjában lévő Mya-val, beszélget a One Direction menedzserével. Ahogyan kiveszem, egészen fontos dolgokról.

Ami mégis az egész napomat mégsem teszi tökéletessé, az Harry. Ugyanis kínzás látni azt, ahogyan vele kell dolgoznom. Bár nem mutatom ki, mert fejben tartom azt, hogy most munka van és szorít az idő. De magamban azt mégis tudom, hogy mindketten kerüljük egymást, és nem is akarunk egymás közelében lenni. És ez az, ami megfertőzi a kettőnk hangulatát.