7. fejezet: He takes your hand

Sziasztok!

Meghoztam a fejezetet, és gyors leszek, mert már iszonyatosan fáradt vagyok. Ez az első nap igen kifárasztott, és szerintem az egész héttel, így leszek. Így arra se leszek megharagudva, ha nem tudtok nekem kommentet írni. Persze, örülnék neki :) A több, mint 3000 kattintást köszönöm, nagyon jól esik. A történetemet meg körülbelül 15-en olvassák, ahogyan az 5-ösöket látom... ez is nagyon jó!

Erről a fejezetről csak annyit mondok, hogy végig Victoria szemszög lesz. Amúgy azt garantálom, hogy a következő fejezet jobb lesz! :) Majd ha ezt elolvassátok, akkor tudni fogjátok, miért ;)

Végül pedig úgy döntöttem, hogy nem változtatok dizájn, ezért csak a képet cseréltem le. De azért remélem tetszik :)

Jó olvasást,

MissMe

- Victoria -

A lányok egyre jobbak, és egyre többet tudnak megjegyezi egy próba alatt. Ez lehetővé teszi azt, hogy ugyanannyi idő alatt többet tudjuk betanulni. Mielőtt ők megérkeznének én már próbálok, és miután elmennek, akkor is próbálok. A délelőttöm tele van tanulással és tanítással – de mindig is ezt akartam. Nem tudtam pontosan mit is akarok. De mikor már bőven benne voltam ebben, már tudtam. Reggel már korán – talán már hajnalban is – a koncerteknek a tánclépéseit találom ki, és ezeket tanítom meg a lányoknak reggel. Aztán pedig jönnek a fiúk.

- Jó reggelt! - mondom a One Direction tagjainak, ám mindegyikük csak hümmögéssel válaszol. Fáradtan ledobják a kabátjukat, és az általában humoros személy most még a szemét is megdörzsöli. Ezeket a szavakat intézem hozzájuk – Túl korán van a próba? - kérdezem meg, bár tudom, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor van, mint eddig mindig – 11 órakor. Ez egyáltalán nem a kora reggelhez tartozik.

- Egy hajnali műsorban szerepeltünk – mondja Liam, és ő az, akin nem látszik annyira az álmosság jele.

A srácok odajönnek hozzám, és a lányokat is magamhoz hívom, akik eddig a terem leghátsó részében tartózkodtak.

- Kezdhetjük a próbát? - kérdezem meg tőlük, és a lányoktól is egyaránt. Szinte csak bólogató fejeket látok, így nem látom értelmét annak, hogy később kezdjük. Felállunk alapállásba, amit a fiúk is már megjegyeztek az elmúlt napokban. Niall-el egy kicsit előrébb vagyunk, így mondhatni, hogy mi ketten mutatjuk be mindig a gyakorlatokat. Jobb oldalamon van közvetlenül Harry, mellette pedig Liam. A másik oldalon közelebb áll Louis, és a szélén van Zayn. A lányok is örülnek, hogy a srácokkal táncolhatnak, és ők is jól érzik magukat, amiért mindegyiküknek jutott egy csaj – ez is téma volt a minap.

- Oké, a refrén most következik, így már mondhatni, hogy elég sokat betanultatok – mondom, és egy kicsit előrébb lépek, hogy a fiúk is láthassanak, és én is őket. Tegnap este tanultam be a refrén lépéseit, így csak arra van szükség, hogy nekik átadjam.

- Niall, gyere ide! - kérem meg, és semmi tétova nélkül odalép mellém, és várja, hogy folytassam. Ezalatt a pár próba alatt már megszokta, hogy ő a bemutató, de azt állítja, hogy ez őt egyáltalán nem zavarja - Nyújtsd ki a jobb kezedet! - kérem meg, mire ő engedelmesen úgy is tesz. Ilyenkor a srácok elég komolyan veszik a munkát, így elég gyorsan tudunk haladni.

Kinyújtom a bal kezemet, és megfogom vele Niall kezét. Nem lepődünk már meg ezeken a „tetteken”, mert tudjuk mind a ketten, hogy ez csak próba, és csak egy tánc. Én még is úgy tartom, hogy a táncban érzéseket kell kiadni. Dühöt, fájdalmat, boldogságot... amit éppen most érzünk.

De én nem tudom mit érzek most.

- Lányok! Két teljes fordulás után pont a fiúk előtt érkezünk meg – mondom nekik, és meg is mutatom neki, hogy mire is gondoltam ez alatt. Két kecses lépés lépés után Niall előtt teremtem, és a kezem még mindig az övében volt.

Ahogy a tükörben láttam magunkat, eszembe jutottak az előző próbák. Mikor arról beszéltek, hogy Niall kisebb a fiúkhoz képest. Igaz, ami igaz, de nem volt ő sem kicsi. Akkor én minek számítanék? - kérdezem meg magamtól, de választ nem igazán kapok. Fél fejjel vagyok kisebb, mint Niall – talán én lennék a törp.

- Oké? - nézek a lányok tükörképére kérdően. Miután a lányok bólogatva válaszolnak, tudom, hogy ez a lépés is menni fog nekik.

Hiába próba, hiába szemkontaktust kéne tartanom minden emberrel, aki csak a teremben van. Nem megy. Valakire nem tudok nézni, így azt sem tudom megállapítani mennyire megy neki jól, vagy mennyire nem. Én vagyok a koreográfus, nem kéne, hogy valakivel így viselkedjek. De nem lehet...

- Victoria! - szólal meg Niall, és hiába voltam itt testben, lélekben ez nem mondható el. A szőkeséghez fordultam, és kérdő tekintetemből azt lehetett kivenni, hogy nem tudom, mit mondott az imént. Valahonnan, mint ha távolról én nekem is rémlene, hogy mondott valamit, de már nem emlékszem mit.

- Ez a lépés nem megy – mondja nekem még egyszer, és immár tényleg odafigyelek rá. A lépést elmagyarázom neki, ami csak hosszas mutogatás és mondogatás után értett meg. Nem tudtam rá haragudni, mert nem várhatom el tőle, hogy elsőre megértse.

- Victoria... - szólal meg mellettem az egyik lány, miután látja, hogy Niall-nek már nincs szüksége arra, hogy még egyszer elmutogassam neki.

- Igen? - mondom neki, ám nem nézek arra, mert tudom, hogy Harry-nek a táncostársa szólalt meg az előbb.

- Harry-nek sem megy – nem tudom, miért, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nem úszom meg ezt. A lányra nézek, aki még mindig arra vár, hogy odamenjek hozzá, és elmutogassam a srácnak.

- Akkor magyarázd el neki, míg meg nem érti, July – mondom neki, és bár nem voltunk legjobb barátnők, de ő az, akivel egész jóban voltam a lányok közül. Julianne-nel egy iskolába jártunk, és ott is olyan viszonyban vagyunk, mint most. Mivel szeretett táncolni, így felajánlottam neki, hogy táncoljon nálam. Ő az, aki a legelejétől fogva velem van, és mindenhova velem tart.

- Már megpróbáltam – úgy terveztem, hogy mondok neki még egy indokot. A levegőm már meg is volt hozzá, de nem tudtam mit mondani. Mikor odamegyek, a lány arrább lép, átadva a helyét. Harry mellé lépek – a bal oldalára –, majd kinyújtom a hozzá közelebbi kezemet, majd a fiúra nézek. Most már muszáj, nem tehetek mást.

- Fogd meg a kezemet – mondom neki, és fiú hamarabb teszi meg, mint én azt hittem. Az ő kezéhez képest az enyém szinte gyereknek számít. Mikor a kissé érdes kéz az enyémhez ér, elkapnám a kezemet, de nem tudom. Eddig kicsit fagyossá dermedt kezem, mint ha hirtelen megmelegedne. Mikor felpillantok a fiúra, már mondom is tovább, amit az imént elkezdtem, mert észreveszem, hogy engem vizslat.

- Majd odacsúszok eléd – mondom egy kissé sem megszokott hangon. A tükörből azt látni, hogy pontosan Harry előtt vagyok. Megfordulok, hogy a fiúval szemben lehessek, és megfogom a másik kezét is.

- Most már megy? - kérdezem meg tőle, és el is engedem a kezét. A zsebembe csúztatom a tenyerem, mint ha attól félnék, hogy újra meg akarná fogni.

- Nagyjából, igen – mondja Harry mosollyal az arcán, én pedig hirtelen nem is tudom mit csináljak. Mindenki rám nézett, és várták, hogy mondjak valamit. Ez így nem megy, pihennem kell.

- Öt perc szünet után folytatjuk – mondom hangosabban, hogy mindenki meghallja. A táskámhoz megyek, és hátamat a falnak döntve leülök. Kiveszek egy palack vizet, és miután kinyitom azt, nagy kortyokban inni kezdek. Most hihetetlenül jól esik, mert a próba alatt kiszáradt a szám, és úgy éreztem, tovább nem bírom víz nélkül.

Leteszem mellém a vizet, majd a táskámba nyúlok, hogy megnézzem a mobilomon, hogy hívott-e vagy üzent-e nekem valaki. Mikor megtaláltam a készüléket, kivettem onnan, és megnéztem a képernyőjét. Charlotte küldött nekem levelet, amiben ez állt:

Mikor lesz vége a próbának? - olvasom le, és megnéztem a dátumot, hogy mikor küldte. Pár perccel ezelőtt, de azon nem tudok csodálkozni, hogy nem hallottam – hisz mindig lenémítva tartom ilyenkor.

Talán fél óra. Miért? - pötyögöm be a Blackberry-mben, és már csak azért imádkozom, hogy megérkezzem a barátnőmhöz. Múltkor sem tudtunk elérni egymást, mikor meg akartam kérdezni az edzőterem helyszínét. Ám mikor megláttam, hogy új üzenet érkezett, nem is kellett ezen gondolkoznom.

Semmi, csak kérdeztem. Majd megyek érted – olvasom magamban, és ekkor látom meg, hogy valaki lehuppan mellém. Az illető nem más, mint Zayn. Ilyenkor esik le, hogy miért kérdezte meg Lottie, hogy mikor végzünk. Hát, Zayn miatt.

- Milyen volt a tegnapi randi? - kérdezem meg, mikor eszembe jut a tegnapi találkozójuk. A barátnőm szokatlanul csendes volt, de nem volt bátorságom megkérdezni, mi történt. Azt állította, hogy sok a dolga, ami tudom, hogy hazugság. Szerintem csak gondolkodnia kell.

- Hát... érdekes volt – mondja szűkszavúan a barna hajú srác. Fejemet oldalra döntöm, és akkor vélek a szemében csalódottságot felfedezni – egészen keveset, de igen. Mint ha visszagondolt volna a tegnapra. Legszívesebben közelebb ülnék hozzá, hogy megkérdezzem, mi történt, de azt hiszem, erről nem kell tudnom.

- Elmondta? - kérdezem meg úgy, ha esetleg nem is tudja, se tudhassa meg.

- Ha arra célzol, hogy van-e barátja... igen, elmondta – mondja nyersen, és én most már nem közelebb mennék hozzá, hanem inkább messzebb. Mondanék valamit neki, de nem tudok. Nem jön ki a torkomon egy hang, ezért inkább felállok, és elmegyek a közeléből. Nem, mint ha félnem kéne tőle, vagy bármi, de hagyom inkább, hogy magában fojtsa el a bánatát. Nem vagyunk olyan jóban, hogy még ilyen dolgokról beszéljünk.

Odamegyek a magnóhoz, hogy ki tudja kapcsolni. Nem szoktunk mindig zenére próbálni, így a melett döntöttem, hogy ma már nem kell használni. A kikapcsolás gombra megyek, mikor hallom, hogy valaki a hátam mögé lép. Egy kis időre hátranézek, majd a magnót tanulmányozom.

- Szia, Harry! - köszönök neki, és kihúzom a falból a konnektort, majd a zenelejátszóra tekerem, hogy madzagjai ne lógjanak szanaszét.

- Beszélhetnék? - kérdezi meg, és én egy hümmögéssel válaszolok. Felemelem a készüléket a polcról, és kinyitom az attól nem messze lévő szekrény ajtaját.

- Rám néznél? - kérlel engem, és miután a kezemben fogott tárgyat beteszem a helyére, megfordulok és kérdően a fiúra meredek.

Tudom, hogy távolságtartóan viselkedem, és azt is, hogy nem érdemli meg. De muszáj ezt tennem, mert nem bírok azokba a szemekbe nézni, nem bírom elviselni a mély, férfias hangját. Egyszerűen nem megy.

- Szünetnek vége, kezdjük! - kiáltom el magam, mire mindenki felfigyel a hangomra. Lassan készülődni kezdenek, én pedig visszatekintek Harry-re.

- Mondjad csak... - jön ki a számon, és kíváncsian várom mit mond, de közben félek is.

- Kérhetek különórát? - kérdezi meg a göndör hajú srác, és én nem tudok hirtelen mit mondani. Különórát kér tőlem az, akivel próbálok a lehető legkevesebbet beszélni, vagy bármit is csinálni.

- Ezt majd megbeszéljük a próba után – mondom neki, és nem is várom meg, hogy reagáljon erre valamit. Ott hagyom, és a már megszokott helyemre megyek. Erre mindenki közelebb jön, és folytatjuk az órát.

Hiába próbáltam kiűzni a fejemből az előbbi kérdést, nem sikerült. A fejemben mindig megszólalt, mintha csak visszhang lenne. Akárcsak jobbra pillantottam, akárcsak a tükörre vetettem pillantást, akárcsak July-ra néztem. Mindig ő jutott eszembe.

A próba hamarabb eltelik, mint hittem, és egészen sok lépést begyakoroltunk a szünet óta. Mindannyian készülődni kezdünk, majd nem sokára már néhányan el is hagyják a termet. Harry szó nélkül tart kifelé a teremből, pedig úgy volt, hogy megbeszéljük ezt a dolgot.

- Harry! - kiáltom utána, mielőtt átlépné a küszöböt. Felfigyel a hangomra, és meg is fordul. Odamegyek hozzá, és ezt mondom.

- Holnap, 4 óra... itt.