10. fejezet: You kiss him

Sziasztok!

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó... vagyis tudtam hozni időben a következő fejezetet :) Most tartunk a történet felénél, és szeretném, ha továbbra is tudnám tartani azt a tempót, amilyenben most vagyok.

Több Charlotte rész van, mint Victoria-s, de függetlenül ettől, mindegyik szálnak fontos szerepe lesz.

Amúgy a napon eléggé silányan - remélem van ilyen szó - szerepelt, mert voltunk pályaválasztási kiállításon. Eléggé a városon kívül volt ez megrendezve, és az összes városi nyolcadikas ott volt. Levegőt alig lehetett kapni, és a döntésem még most sem változott meg. Nektek hogy telt a hetetek? Remélem legalább Ti nem mentek suliba holnap, mert én igen - sajnos.

Jó hétvégét - akinek lesz -, és jó olvasást,

MissMe

Ui.: Tetszik az új dizájn? 

- Victoria -

A lábam legyökerezik, és a tükörben nézem a lefagyott személyt, aki nagyon hasonlít rám. Félhosszú göndör haja van, és barna szemek. Tényleg nagyon hasonlítunk, ám ő fél kimutatni érzéseit, én viszont nem. Csak az a gond, az a személy is én vagyok. Csak nem tudom kimutatni másoknak az érzelmeimet – pedig szeretném. Kiskorom óta nem sírtam – ahhoz túl elfoglalt vagyok. Nem mutattam ki, ha szomorú vagyok. Most pedig mind emiatt nem tudom, mennyire mutassam ki másnak, hogy milyen is vagyok. Talán ez a gond... Talán Harry ezért csak a tükörben lévő énemet látja – és engem nem.

A csend tovatűnik, amint meghallom a lejátszón a zenét. Halkan kezdődik, és szinte elhal a teremben. A lábam még mindig a talajon, mintha betont emeltek volna rá. A zene felerősödik, a tükörben lévő énem pedig vadul mozogni kezd. Ám én lecövekelek – fordul a kocka. A zene elhal, zongora hangja váltja át. Szinte simogatja a fülemet a dallam. A kezeim megmozdulnak, ahogyan a tükörben lévő énem helyett Harry-t látom meg benne. Mintha ott lenne előttem nem messze – talán pár lépéssel. Egy zongoraleütés, és a lábam egy lépést tesz felé. Aztán ismét dobpergés, és a lábaim irányt váltanak. Messzebb vagyok tőle, de a lábaim immár teljesen belevesznek a zenébe. Messzebb táncolok tőle, de a végtagjaim csak nem mozdulnak irányába. Most meg tudom tenni, hogy szenvedélyes legyek – hisz csak álca Harry van itt. De nem érdekel, táncolok.

Beleadok mindent – tényleg. Sokat hallgatott számról már tudom mi, mikor következik. Éppen ezért már tudom, hogy mit kell tennem. A zene ismét elhal, zongora váltja fel ismét. Egy leütés, egy lépés felé. A ritmus gyorsul, és végül ott vagyok előtte. Hozzáérnék, és ilyenkor foszlik el a képzelet. Újból észreveszem önmagamat a tükörben. Talán ez lenne? Ha éppen... éppen esélyünk lenne arra, hogy mi; akkor jönne a pech, és vége lenne az egésznek? Minden, amit a lehető leglassabban összeraktunk – mint egy homokvárat –, az feldől? Ettől félek igazán. Hogy egy pillanatra nem csak a képzelet, hanem a valóság is foszlány lesz.

- Remélem nem zavartalak meg! - szólal meg az agyam legmélyebb részében egy hang, de nem igazán jut el a tudatomig. Aztán meghallom a nevemet is, és akkor jut eszembe, hogy valaki van benn a teremben. Ijedségemben megrezzenek, pedig az illető bizony nem vámpírnak van beöltözve,

- Nem, dehogyis – legyintek egyet a kezemmel és a lejátszóhoz sietve leállítom azt, hogy nem szóljon a zene. A fiú felé veszem az irányt, aki már a kabátját veszi is le. Pirosas arcát látva arra jutok, hogy az idő reggel semmit sem változott. Csípős hideg szél fújt, és hiába húztam össze a kabátomat magamon, a didergés nem tudott alábbhagyni.

- Pedig én úgy láttam – mondja, és megállok egy karnyújtásnyira előtte. Milyen régóta lehet itt? Csak nem figyelte az egész őrlődésemet? Csak nem vette észre azt, amit nem szabad?

- Tényleg nem zavartál meg... csak táncoltam – mondom, de igazság szerinte hazugság az, amit mondtam. Különben örülök a lehetőségnek, hogy itt van a srác, mert már régen beszélgettünk már. Mikor az első napjaimat töltöttem itt, elég sokat lógtunk együtt, de aztán megfeledkeztünk – úgy látszik – erről. Ő volt az, aki elsőnek megtörte nálam a jeget. Niall.

- Lehet, hogy neked nem tűnik fel, de szörnyű hazudozó vagy. Mint ha csak a homlokodra lenne írva – jegyzi meg Niall őszintén. Más esetben azt mondanám, hogy oké... nem is szeretnék hazudni. De most valamiért nem esik jól, hogy ezt mondja. Mi történt velem? Eddig sosem mutattam meg másoknak az érzelmeim, most miért? Mi változott meg?

- És ha nem szeretnék erről beszélni? - kérdezem meg, de inkább csak kérlelem, hogy ezt a témát hagyjuk annyiban. Nem akarom feszegetni a határokat. Úgy is tudom, hogy én vesztenék. Most biztosan.

- Pedig Harry állandóan rád gondol – jegyzi meg a srác csak úgy mellékesen, de nekem a kíváncsiságom pedig nő. Mire gondol? És miből tudják megállapítani, hogy rám gondol? Vagy beszél nekik rólam? És mit?

- És ezt honnan tudod? – kérdezem meg tőle lazán, mint ha nem is érdekelne nagyon a válasz. Már kezdek örülni, amiért csak ketten vagyunk itt, hátha többet ki tudok szedni a srácból. Jó lenne tudni, hogy Harry mit érez irántam. Mert érez, ugye?

- Egyrészt látszik rajta, másrészt meg már nem volt kalandja mióta te képbe jöttél – mondja Niall, és meg kell, hogy lepődjek. Harry? Harry ilyen lenne? – Pedig egymagának több volt, mint négyünknek összesen – ez is rátett egy kanállal, de próbáltam nem úgy tűnni, mint akinek ez nagy dolog lenne. Mert hát nem az… gondolom.

- Hát… én pedig nem akarok a következő lenni – jegyzem meg. Bár most nem szívnám vissza, de lehet, hogy nem sokára megbánom azt, amit most mondtam. Hisz elítélem… de van jogom ehhez! Hisz mégiscsak Niall elmondása szerint falja a nőket! Nincs jogom ahhoz, hogy kedves legyek. De az a gond, hogy én is a börtönében vagyok.

- Ahogy gondolod… de szerintem most nem lenne neki az – mondja az ír szőkeség.

- Charlotte -

Fékezek, mert meglátom, hogy a lámpa pirosra vált. Pont most?! Már csak egy utca választ el az épülettől, és még időben szeretnék beszélni Vic-kel, mielőtt a srácok odaérnének. Pontosabban mielőtt valaki odaérne. Miért van az, hogy sohasem akarok túl lenni valamin? Miért van az, hogy futok a problémák elől? Miért akarom mindig halogatni a dolgokat. Mert tudom, hogy az egy valakinek fájna. A telefonom váratlanul megszólal, de csak meg kell a kis képernyőn nyomnom a ’felvesz’ rublikát, és már tudok is beszélni az illetővel. A szám ismeretlen, így fogalmam sincs, hogy ki a másik fél.

- Charlotte Evans – szólalok meg, és megnyomom a gázt, amint a lámpa színe változni kezd. Követem tekintettel a maradék utat, és bemegyek a szűk utcába. A vonal másik végén mély, rekedtes hang szólal meg, melyet először nem ismerek fel, de aztán azt is megtudom:

- Hello Lottie! – köszön nekem, és úgy látom, hogy ez a név már a srácokra ragadt. Meg kell szoknom – Harry vagyok, és azért hívlak, mert kevés benzin van az autómba, és a srácokat meg nem érem el – mondja a srác, mikor már majdnem beálltam egy üres helyre. Felsóhajtok, amiért nem tudott volna csak pár perccel előbb szólni.

- És azt szeretnéd, hogy menjek érted, ugye? – ez talán kérdés volt, de inkább csak megerősíteni kellett. Mert egyértelműen ki lehet venni, hogy mit is szeretne a srác. Erre egy igenlő a válasz jön, és a képernyőn meglátom, hogy más is hív.

- Egy pillanatot kérek, Harry – mondom a srácnak, és átkapcsolom a másik vonalra. Kikapcsolom az övemet, és hátradőlök, hogy legalább egy kicsit pihenhessek. Egész délelőtt az autóban ültem szinte, így nem árt, ha pihenek egyet.

- Szia, bébi. Hogy vagy? – kérdezi a túlsó végéről Paul, aki úgy érzem, hogy nem éppen a legalkalmasabb időt választotta arra, hogy csevegjünk. És nincs is igazán kedvem vele társalogni... Mi az, hogy nincs kedvem vele beszélni? Ez normális? Szerintem nem. Ha egy személyt valóban szeretek, akkor azt kívánnám, hogy a nap minden órájában hadd legyen velem. Ez lenne a normális.

- Körülbelül fél 11 van. Tudod, mit jelent ez? – kérdezem meg tőle, és szememet lehunyom a pillanatra. Jól esik egy kis pihenés, mert ma elég sok mindent kell elvégeznem a miatt, mert a tegnapi teendőimet is átraktam mára – a tegnapi One Direction-ös buli miatt.

- Az, hogy felkeltem a kedvedért hajnali 5-kor – válaszol a srác, de nem úgy, mint hiszem. Persze, tudhattam volna. Most miért nem szimpatizálok azzal, amiért ilyen a srác? Régebben bírtam azt, hogy sokszor képes feláldozni valamit értem. De most úgy érzem, mint ha ettől követelne valamit.

- Mindig fent szoktál már ilyenkor lenni – jegyzem meg kis éllel a hangomban. Igaz, hisz Paul is eléggé elfoglalt egy ember, és ezért neki is hamar kell kelnie.

- De várj egy pillanatot, mindjárt visszajövök – mondom, és meg se várom a válaszát, már lépek át a másik vonalra.

- Mondjad, hova menjek – szólalok meg egyből, és már fel is jegyzem a mindentudó autó GPS-ébe, hogy hova is menjek. Jártam már London-ban – ellenben Victoria-val -, így már nem ismeretlen a környék, de sok hely van még ami nem ismerős. És a srác utcája sem volt éppen az.

Miután mondom neki, hogy mindjárt indulok is, letesszük és beindítom az autót – persze miután csak bekötöm az övemet ismét. A vonal automatikusan visszaugrik Paul-hoz, és a srác hamarabb szólal meg benne, mint én tehetném:

- Valami baj, kicsim? – kérdezi meg, és valahogy el tudom képzelni, ahogyan éppen értetlenkedve járkál a telefonnal a házban. Ahogyan éppen felkel a nap, és a haja még kócosan van a fején. Elmosolyodom gondolatra.

- Semmi. Csak éppen akkor hívsz, mikor én a munka közepén vagyok – szabadkozom rögtön, és kimegyek ismét az útra. Közben nézem a digitális térképet, hogy merre is írja az utat, melyet a srác mondott. Jó pár percre van innen, de biztosan visszaérünk majd időben – csak hát most se tudom elkerülni azt, hogy találkozzak Zayn-nel. Atyaúristen! Nem gondolhatok Zayn-re, mikor a barátommal beszélek!

- Reggel hatkor nem hívhatlak, mert akkor még álmos vagy. Este tízkor meg már fáradt vagy. Velem őszinte lehetsz, mi a gond? – kérdezi meg, és kérdése jogos. Tényleg nem sokszor beszéltünk, teljesen igaz. Na, de mit tegyek, ha tényleg fáradt vagyok? Vagy netán csak nem érzek arra késztetést, hogy vele beszéljek? Esetleg már nem az a szikra van, mint régen – Netán hiányzom?

- Nem – válaszolom gyorsan, de aztán ki is javítom, mikor eszembe jut, hogy nem is ezt kéne válaszolnom. Lehet, hogy igazat mondtam? – Vagyis igen. De tényleg nem igazán érek rá – mondom a srácnak, és még mindig ütöm a fejemet, amiért azt mondtam az előbb – persze csak akkor mikor elég egyik kezemet használnom a vezetéshez.

- Odautazzak? – kérdezi meg Paul, és én hirtelen lefékezem, mint ha egy zebra lenne előttem – és az állatra gondolok, nem a gyalogosátkelőre. Meglepetésként ér a hír. Hogy ő ide? Nem… kizárt. Biztosan találkozna vele, ami nem lenne túl jó, ha mostani helyzetet nézzük.

- Pár nap és otthon leszek. Kibírunk annyit egymás nélkül nem?

A további beszélgetés is ugyanúgy telik, mint eddig. Én próbálom rávenni arra, hogy ne legyen mersze idejönni, de ő mindig azzal jön, hogy mi történt velem. Leállok a ház előtt, melyet Harry mondott, és el kell csodálkoznom. Most komolyan? Egy embernek minek ekkora hely? Ráadásul nem lehetett olcsó, ahogyan elnézem. Dudálok egyet, hogy a srác észrevegye itt létemet, és ezt mondom Paul-nak:

- Vasárnap utazom, úgyhogy aznap hozzád megyek, jó? – kérdezem meg, és abszurdnak hangzik a gondolat, hogy Paul mellett aludjak. Pedig azt kéne tennem, ha oda mennék. Egy biztos… hogy csak alvás jöhet szóba, más nem.

Látom, ahogyan a göndör hajú srác kisiet a lakásból, és a kocsihoz jön. Szorosan összehúzva a kabátot maga körül siet felém, majd nem sokára az anyósülésen köt ki.

- Most le kell tennem, Paul – válaszolom a vonalban, és intek Harry-nek köszönésképp. Összedörzsöli a kezét, hát ha úgy felmelegszik az. Megszólalna, de éppen akkor hallja meg a barátom hangját:

- Miért? Hova sietsz? – kérdezi meg, miközben én már indítom is el az autót. Mindig, mindent tudni szeretne – és utálja a tudatlanságot. Megszoktam már ezt, vagy inkább mondjuk azt, hogy ezt is szerettem benne. Én változtam meg, vagy Paul az, aki megváltozott? Nem könnyű egy kérdés, de majd ezt is tisztázzuk, ha hazamentem.

Ha egyáltalán képes leszek megtenni.

- Talán, mert már más is ül benn az autóban – jegyzem meg, és lopva Harry-re pillantok, aki elég kényelmetlenül érzi magát, ahogy látom.

- Oké, akkor szia. Szeretlek – mondja, és nem teszi le. Pedig vehetné már arra a fáradságot, hogy ha már tudja, vezetek.

- Neked is szia – válaszolom, és segítek neki letenni a telefont. Ez igazán nem volt szép tőlem, de mégsem lenne semelyikünknek se jó az, ha valaki hallja a magánbeszélgetésünket. Már lassan ismét a forgalmas városban vagyunk, mikor Harry ezt mondja:

- Paul... az a Paul, akiről a barátom mesélt? - kérdezi meg, és mint ha azt látnám, hogy megigazítja a haját – ugyanis a sapka képes a hajat összekócolni. Lopva a srácra pillantok, aki értetlenkedő arccal néz rám.

- Ha arról a Paul-ról beszélünk, aki a barátom, akkor igen – válaszolok neki, hisz felesleges a kertelés. Zayn ezek szerint mesélt arról, hogy van barátom. Vagyis a srácok is tudnak arról, hogy van valami köztünk – ha még csak levegő is.

- Figyelj... - mondja a maga rekedtes, mély hangján Harry, és arra késztet, hogy komolyan is vegyem azt, amit most mondani fog – Zayn lépett, most rajtad van a sor, hogy lépj. Ugyanis most abban a hitben él, hogy egy senki a te életedben – kezdi el ecsetelni a srác, és az az érzésem, hogy most kerítősdit játszik.

Lehet, hogy csak a kemény hideg miatt, de könnyezni kezdett a szemem. De utálom, mikor dönteni kell! Bár nem először tapasztalom meg, de attól függetlenül újnak érzem a helyzetet. Hisz iskolát is többször kellett választanunk, és még sok fontos dologról kellett döntenünk – és nem mindegy, hogy mi mellett döntünk. Na, ezt a részét nagyon utálom. De még rosszabb, ha nem tudjuk... biztos-e az a választás.

Talán kicsit könnyeztem, de sírni nem fogok, és egy csepp könnyet sem fogok ejteni.

- Hogy egy senki? Ha tudná, hogy mennyit gondolok rá – szakad ki belőlem egyszer, és nem szívnám vissza, mert bízom a srácban.

- Na, éppen ez az – jegyzi meg a srác, mikor befordulunk az utcába. Lelassítok, és keresgélni kezdek egy szabad helyet. Harry észrevesz egyet, és jelzi is. Beállok nagy nehezen, majd kikószálódom az autóból. Jól esik most, hogy szilárd talajon érzem a lábamat, mert már sokat autókáztam ma. Kinyitja a srác az ajtót, és én egy kicsit megállok előtte.

- Köszönök mindent – a számat őszinte szavak hagyják el, tényleg.

- Igazán nincs mit – mondja, én pedig mosolyogva lépek be az épületbe. Sietve lépegetek fel a lépcsőn, majd benyitok a terembe – mivel hogy még sok mindent el kell végeznem, és muszáj valamit megbeszélnem Vic-kel. Mikor megnézem a teremben lévőket, feltűnik valami... Én vagyok vak, vagy...

- Most csak én maradtam le valamiről? - kérdezem meg inkább magamtól, mint Harry-től, aki mellettem megsemmisülten áll.

Mint ha azt látnám, hogy Victoria Niall-lel ölelkezik, mi több... mint ha csókolózna vele. De ez abszurd gondolat. Lehet, hogy csak én látom rosszul.

- Vagy eddig is puszipajtások voltak?