11. fejezet: I try to say it

Sziasztok!

Igen, tudom... most egy "kicsit" késtem. Ez több okból volt... közbe törölték a blogomat, aztán meg visszajött. Sokszor hullafáradtan jöttem haza az iskolából. Harmadrészt meg úgy pörögnek le a napjaim, hogy azt sem tudom hol a fejem. Ez azért van, mert most már tudom, hogy lassan itt a felvételi ideje, meg persze az előtte lezáródó félév. Úgy érzem még egy hónapig nyúzni fognak a tanárok, aztán amint megírom január 19-én a felvételit, szusszanhatok.
Na, mindegy is :) Meghoztam a részt, és nem ígérek semmit, hogy mikor jön a következő. Ugyanis sok tanár azt mondja, hogy még félév előtt szeretne íratni dolgozatot. Majd meglátjuk. De remélem, hogy ebbe az évbe tudok még egy fejezetet hozni és, hogy azt minél hamarabb.
És nagyon-nagyon örültem, mikor megláttam, hogy túlléptük a 10000 kattintást. Köszönöm mindegyikőtöknek! <3
Jó olvasást,
MissMe

Ui.: Bocsi, hogy ha a második fele nem lett olyan jó. Azt még nem ellenőriztem le.

- Victoria -

Kő a szívemen, gombóc a torkomonban és egy nagy tégla a fejemen. Így érzem most magamat. Anyu mindig is azt tanította nekem, hogy tíz másodpercet gondolkodjak, mielőtt cselekednék. Semmi az ahhoz képest, hogy egy órának a hatoda. Hogy egy napnak a száznegyvennegyede. De úgy érzem magamat, hogy ha legalább annyit gondolkodtam volna, nem teszem meg, amit megtettem.

Az ajtó kicsapódik, és a One Direction tagjai slisszannak be rajta. Köszönnek, amint meglátnak, ám nem is igazán arra figyelek, hanem Harry-re. Nem néz rám, és ettől féltem. Hogy sikerült, amit abba a pillanatban szerettem volna elérni. Sajnos.

A többi srácon nem veszek észre különösebb jelet, így arra következtetek, hogy Harry nem beszélt erről. És Niall sem.

- Még mindig süt a Nap? - kérdezem tőlük, mikor feléjük sétálok. Mikor reggel jöttem, akkor az eget egy felhő sem takarta. És a sétálás közben élveztem, ahogyan a nap cirógatja a bőrömet. Jó érzés volt, mert télen nem sokszor tapasztal az ember ilyet. Bár Londonban szélsőségesebb az időjárás, de még sem annyira, hogy bármelyik pillanatban kisüssön a nap.

- De még mennyire! - válaszol Louis, aki a leggyorsabban vette le kabátját, és a cipőit. A hócsatázás napján esett utoljára a hó, és bármennyire vágyom még egy kis csodára, nem jön. Pedig szép nap volt. Nagyon is.

Az elmúlt napokban csípős, hűvös szél volt, és bár most is az van, de mégis más, hogy ha a Napot sütni látom. Valahogy akkor a kedvem is jobb. Csakhogy most még a Nap sem tud jó kedvre deríteni.

- Az jó – mosolyodom el, és egy darabig nézegetem, ahogyan a srácok vetik le ruháikat, de megunva azt, inkább odavonulok a lányokhoz, akik már nagyban beszélgetnek. A négy nőszemély – akik a klipben táncolni fognak – arról beszélnek, hogy mennyivel másabb ez a környezet, mint az amerikai.

- New York-ban nagyobb a forgalom... szerintem – mondja Roxie, aki Liam oldalán táncolt az elmúlt pár napban. Éppen a haját fogja össze, aminek a srácok örülnek, hisz akkor nem kell megenniük a hajukat – ezt ők mondták nem régen.

- Szerintem mindkettő nagyon szép hely – szólal meg az egyetlen szőke hajú lány a csoportban, July. Ő Harry társa. Még a mai napig őrzöm azt az emléket, mikor July megkért rá, hogy segítsek Harry-nek az egyik lépéssorban. Megtenném még egyszer.

- De azért mégiscsak New York az otthonunk. Nekem már most honvágyam van – szólal meg Zayn párja, akit még nem igazán ismertem meg a csoportból, hisz elég új. Ő az, aki a csoportunkból a legkésőbb érkezett, de hamar be tudott illeszkedni. Hasonló göndör haja van, mint Danielle-nek, csak állandóan vasalja. Pedig már próbáltuk neki megmondani, hogy nagyon jól áll neki a göndör haj.

Teljesen igaza van. Nem tagadom. És már alig várom, hogy a szokásos környezetben legyek. Hogy kilépve a házból az udvarunkra lépjek, és ne London utcáira. Hogy láthassam azt a fát, mely mindig idegesített, hisz ha nem hajoltam le, akkor nekimentem. De most mégis hiányzott. És nem csak a fa, hanem a családom is. Próbálok velük beszélni videókamerán és telefonon keresztül is, de mégsem olyan, mint ha itt lennének mellettem. Hiányzik az ölelésük, és a szomszéd kutyája is, akit annyiszor sétáltattam szabadidőmben.

- Victoria! - szólal meg July, és ekkor döbbenek rá, hogy a gondolatok kissé ellephették a fejemet. Amint erre ráeszmélek, a szőke hajú lányra nézek, és folytatja is – A srácok már várnak, hogy kezdhessük – mutat mögém, és én egyből odanézek. Furcsállom, hogy nem jönnek ide, és beszélnek a lányokkal. Mindegy.

A tér közepére állok, és még csak meg sem kell szólalnom, hogy a srácok is elinduljanak felém. Bár a beszélgetés a lányok és a srácok között is folytatódik, de mindannyian beállnak a kezdő állásba. Itt már elhallgatnak, és várják, hogy elkezdjem az órát. Feléjük fordulok, és ezt mondom:

- Ma, holnap és szombaton is lesz próba. A szünet után már csak egy táncpróbánk lesz – mondom, miközben végignézek rajtuk. Mindannyian figyelmesen hallgatnak, ám én nem igazán készültem nagy beszéddel – Csak ennyit szerettem volna mondani. Ameddig tudjuk, csináljuk meg zenére, jó? - kérdezem meg tőlük, ám tudom, hogy úgy is bólogatni fognak. Bekapcsolom a zenét, majd gyorsan visszafutok a helyemre. Niall meg is fogja a kezem, mikor odaérek, és a dal már kezdődik is...

- Oké, jöhet a következő lépéssor? - kérdezem meg, mikor már úgy látom, hogy megy mindenkinek az újonnan tanult lépés. Már lassan egy órája van, hogy gyakorolunk, és azóta egészen sokat tanultunk.

Miután igenleges válasz jön, folytatom:

- Akkor lányok csusszanjanak be a fiúk elé – mondom, és meg is mutatom, hogy hogyan is gondoltam. A tükörben látom, hogy az mindegyikük utánozza azt, amire kérem, és tudom, hogy már folytathatom is – Tegyétek le a combotok mellé a kezeteket – mondom azt, amit reggel már begyakoroltam, mikor egymagam voltam. Mindig is így szoktam: reggel kigondolni azt, amit betanulunk később. Amikor egyedül vagyok, mindig tudom, hogy biztosan szívből tudok táncolni – Gyakorolgassátok ezt a mozdulatsort – fejezem be a mondanivalómat, miután az egész mozdulatsort elmondtam, illetve meg is mutattam. A srácok a maguk tempójában gyakorolják a lépéseket – persze én is Niallel –, mikor valaki a nevemet szólítja.

- Igen? - fordulok felé a fejemmel, és abbahagyom a sráccal a táncolást. Harry szólított meg.

- Idejönnél egy kicsit? - kérdezi meg, és én bár tétovázva, de odamegyek Harry-hez. July szó nélkül az egyetlen írhez vonul a teremben, majd vele folytatja a táncolást. Mint ha már meg lett volna tervezve – és még Niall sem lepődik meg ezen. Kivéve én.

Becsúszok elé, folytatva a táncot, majd megkérdezem tőle:

- Szóval... mit szerettél volna? - megfordulok, és felteszem a kezemet –, mint a rendőrös filmekben szokás –, és ő is így tesz. Ez csak a táncmozdulat része, nincs szó semmi ilyenről. A kezeink egymás tükörképei lennének, ha éppen az enyémek nem lennének kisebbek. Ha lehetne megfognám a srác kezét, de nem tehetem, mert az nincs benne a táncmozdulatban – csak pár másodperc múlva.

- Beszélni veled – mondja a sajátos mély és rekedtes hangján. A próba alatt egyetlen egyszer sem nézett rám – legalábbis nem vettem észre. Azt hittem, hogy látni sem igazán akar. És csak nem tud teljesíteni egy mozdulatot. Erre végképp nem számítottam. Pedig megtehettem volna.

- Oké... beszéljünk – mondom, és immár a kezeinket összekulcsoljuk, elérkezett ez a lépés. Legszívesebben elfordulnék, mert úgy érzem, hogy a pír az arcomon elég feltűnő. Az ujjvégeimet, mintha a konnektorba nyújtottam volna, elektromosság fut végig rajtam – pedig még nem nyúltam olyan helyre. Egy, kettő és forgunk...

- Magyarázattal tartozol nekem – mondja Harry, miközben a kör felénél járunk. Egy, kettő, három és négy. Megtettünk egy teljes kört, és csak utána tudok válaszolni. Valamiért kellett egy kis gondolkodási idő.

- Nem tettem meg – zárom le ennyivel mondanivalómat, mert tényleg nem tudok mit mondani, Hibáztam, még ha nem is tettem meg. Mert elhitettem vele – az is hiba.

Mellé lépek, és most már csak a bal kezem fogja az ő jobb kezét. Pár másodperc eltelik, majd befordulok úgy, hogy a hátam egésze Harry-hez érjen. Ez feladat – bár a nélkül is megtenném.

- Mondd ki, kérlek – szinte érzem a srác leheletét rajtam, pedig jóval magasabb nálam.

- Nem csókoltam meg – mint ha bűnös szó hagyná el a számat, úgy mondom ki. Mert talán az is.

Az ötlet hirtelen jött, Niall a támaszom volt éppen akkor. Meg is öleltem, miután annyit beszélgettünk. Annyira kötetlenül kommunikáltunk egymással, mint ha már születésünktől fogva ismernénk egymást. Pedig kevesebb, mint két hete találkoztunk. Charlotte és Harry akkor jött be, mikor mi ezt meg tettük. Csók nem volt, de hosszas puszi és ölelés igen. És onnan eléggé úgy tűnt, mint ha tényleg csókoltam volna őt.

Nem szólal meg... pedig azt hittem meg fogja tenni.

Számolok – már amennyire mellette lehetséges – majd kipördülök, hogy ismét mellette legyek. Elengedem a kezét, és nem folytatom a táncot. Odalépek elé, hogy tisztán a szemébe tudjak nézni majd ezt mondom:

- Nem is tudnám megcsókolni! - csattanok fel, de közben elég halk vagyok ahhoz, hogy mások ne tudják meghallani – csak, ha nagyon akarják – Lehet, hogy neked nem egyértelmű, de nem tudnám... mert akkor bűntudatom lenne. Méghozzá azért, mert…

Olyat is elmondtam volna, amit nem kellett volna, ha az ajtó nem csapódik ki. Charlotte jön be, ám amint meglátja, hogy még próbálunk – már amennyire -, fordul is, hogy irányt váltson.

- Nyugodtan maradhatsz! – szólalok meg, mielőtt kimenekülhetne. Szerencse, hogy jön ki hang a torkomon, az előbbi kis vitánk által Harry-vel. Teljesen igaza van, tudom. Tudom, és ezt nem kell folyton mondani, mert rájöttem.

- Még van dolgom.

Kifogás. Jut eszembe egyből. Tudom, hogy nem szívesen találkozik Zayn-nel a történtek után, de attól még nem kéne menekülnie a problémák elől.

- Azt később is elintézheted – mondom, és egy kicsit hátrébb lépek, hogy ne érezzem magam közel az előttem álló személyhez. Charlotte kezeit tördeli, és nyilvánvalóan látszik, hogy ideges. Pedig általában nem az szokott lenni – hanem laza.

- De nagyon sok dolgom van – emeli ki az adott szót, és gyilkos pillantást lövell felém.

Lottie most úgy viselkedik, mint egy tinédzser. Nincs erre most jobb szavam. Pedig még idősebb is egy évvel – bár ha úgy vesszük nem sokára. Hisz még ebben az évben betöltöm a 22-t. Minden úgy ki megy a fejemből, hogy azt hiszem, ajándékot sem fogok tudni adni a szeretteimnek az ünnepekre. Pedig igazán annyit megtehetnék, ha már alig vagyok velük.

- Mi az a rettentően sok dolog? – kérdezem meg tőle, miután odaérek. Arcán még egy vékony pír látható, mely nem furcsa, mert a hideg kegyetlen tud lenni – bár most nincs annyira hideg.

- Fontos telefonbeszélgetéseket kell lerendeznem – mondja Lottie, én pedig csípőre teszem a kezemet. Leveti a sapkáját, majd az egyik kezében fogja továbbra is. A másikban a telefonja van.

- Akkor miért is jöttél? – kérdezem meg értetlenkedve, mert akkor nem értem miért jött ide, ha nem is akar maradni. Kezd összezavarni.

- Őőő – kezd el gondolkodni, majd miután nem jut semmi sem az eszébe becsukja a száját. Végül mégis úgy dönt, hogy megszólal – Mert azt hittem végeztetek, és el akartalak vinni – válaszol kicsit megkésve. Ránézek az órára, melyen láttam, hogy az órának már tényleg vége, de csak pár perce.

- Oké, akkor ülj le… egy utolsónak elpróbáljuk még – mondom, és nem is igazán várom meg a válaszát. Visszamegyek, és a többiek még mind ugyanúgy próbálgatják a mozdulatsort, melyet kiadtam nekik gyakorlásra. Niall July oldalán gyakorol, pedig azt hittem, hogy időközbe kicserélték a helyüket, hogy újra a „saját” párjukkal táncoljanak. Ám nem, úgyhogy elindítottam a zenét, és most kivételesen nem Niall keze volt a cél, hanem Harry-é. Amint az övébe tettem kezemet, a zene elindult.

- Charlotte -

Valahogy az az érzetem támadt, hogy egyszer ebben a teremben, mikor a One Direction próbál, én is itt maradok, és lesem őket. Sosem voltam egyetlen egy próbán sem elejétől a végéig, de van olyan érzésem, hogy ez változni fog, hogy miért? Nem tudom.

A zene elkezdődik, aztán pedig a lányok is elkezdenek táncolni. Utánuk pedig a fiúk. És kit is nézek? Persze, hogy Zayn-t. Valamiért nagyon helyesnek titulálom, amikor koncentrál valamire. Például most is, csak ezt a képzeletemet a lány rontja el, akivel táncol. Inkább nem nézem, döntöttem el.

Előveszem a mobilomat, és megnézem a mai teendőimet, hogy mit is kéne még megtennem. A szám elhalkul, aztán hallani vélem felém jövő lépteket. Tárcsázok egy számot, majd a fülemhez teszem azt.

- Hello – szólal meg Zayn, és csak akkor veszem észre, hogy a banda tagjai jöttek ide. A nekem köszönő srác  mellém leülepedik, és meg kezemmel intve köszönök. A vonal túloldalán ekkor szólal meg egy hang, melyet csak később fogok fel, ezért az elejét nem is hallom.

- … ptér telefonszámát tárcsázta. Miben segíthetek? - robotszerű, mégis kihallani vélek lágy, női hangot.

- A vasárnap reggeli Londonból New York-ba utazó repülőről szeretnék érdeklődni – mondom a vonalba a következőt, majd látni vélem Zayn meglepő arcát, meg is szólal:

- Olyan korán?

Kezemmel csendre intettem őt, mert nem tudom, hogy a vonal túlsó végén tartózkodó nő, mikor akar válaszolni.

- 8-kor és 11-kor indul repülőgép – szólal meg a hang a túloldalt egy kis kattogás után, melyben a billentyűzetet ismerem fel.

- Mikor indultok? - kérdezi meg ismét Zayn. Elveszem a telefont a fülemről, és ezt intézem felé:

- Csendbe tudnál maradni, míg telefonálok? - kérdezem meg könyörgőre fogva. A fiú nem sértődik meg ezen, tovább folytatja. Lehetnék dühös, sőt! Ha más csinálná ezt, talán már ki is mentem volna a teremből. Valahogy könyörögtem, hogy ne mosolyogjak el.

- Mit kapok érte? – kérdezi meg tágra nyílt barna szemeivel, és megigazítja a spray-től csillogó haját.

- Majd meglátjuk...