12. fejezet: Say good night

Sziasztok!

Hát... késő este, de hoztam az új fejezetet! :) Nos, igen. CSAK Victoria szemszöges lesz, ami remélem, hogy nem gond Nektek! Ez a fejezet lett a leghosszabb, és szerintem egészen meg vagyok elégedve magammal...

Aztán csak néhány információt, örömhírt mondok - vagy vegyétek, aminek szeretnétek - : A történetem már 47 oldalánál jár A/4-es méretben, és 22350 szónál :) Nem hiszem, hogy valaha is eljutottam idáig bármilyen történetemben is.

Aztán... mindig elfelejtettem mondani, de most leírtam magamnak: Liam és Danielle újra együtt vannak! Most jósnőnek érzem magam, ugyanis beleépítettem ezt a történetemben is. Az még jobb lenne, ha a srácok meglepnének egy új klippel, pláne akkor ha még táncolnának is ;)

Kívánok boldog új évet, ugyanis többet már nem fogok megjelenni az évben! :)

Jó olvasást, MissMe

Ui.:  A fejléc hogy tetszik?

És fejezetképet is fogok hozni, remélem nem haragudtok, hogy most nem tettem fel! :S

______________

12. fejezet: Say good night

- Victoria -

Ez a nap kész katasztrófa.

Be kellett mára iktatnunk a kiruccanásunkat Londonból, mert holnap a One Direction-nek fontos találkozója lesz. Így a szombati nap ki lett lőve, és már csak ez az egy nap maradt. Reggel tíz órára szerettünk volna a Londontól egy órára fekvő helyszínhez érni, de a csúszós és hideg időnek köszönhetően még délben is az autóban ültünk. Harry nem volt a járműben, mert mondta, hogy ő jön a sajátjával, ugyanis szeretné meglátogatni a nővérét. Igazából be sem fért volna, ugyanis a kocsiban heten ültünk: a One Direction négy tagja, a menedzserük, a sofőr és én. Mikor odaértünk a helyszínre, Harry már ott volt a szürke, méregdrága autójával a menedzseremmel együtt. Már ez is meglepett, ugyanis nem tudtam, hogy ő is eljön. Ráadásul miről beszélgettek út közben?

Megbeszéltük, hogy mi legyen a klipnek azon részében, ami kint játszódik. Ültünk a nagy köveken megbeszélve a dolgot, de aztán egy idő után mindenki felállt a hidegsége miatt. A nagyszájúak éhesek lettek, így muszáj volt elmenni a legközelebbi étkezdéhez, ami körülbelül negyed órára a helyszíntől volt.

- Nem gondoltam, hogy idáig elhúzódik – jegyzi meg Charlotte, miközben megyünk kifelé a gyorsétteremből. Niall nem volt megelégedve vele, hisz ez mégsem a Nando’s volt, de azt mondta, jobb, mint az átlag.

- A One Direction-nel ne tervezz percre pontosan napot – ajánlom a barátnőmnek, aki egyetértően bólogat. A sofőr már a kocsiban vár minket, rögtön a lábunk előtt. Azonban mielőtt beülhetnénk, egy kisebb lánycsapat támadja meg a fiúkat aláírásért – ma már nem az első alkalommal. És bevallom, se Charlotte-ra, se rám nem néztek jó szemmel. De azért megkérdezni még nem kérdezték meg, hogy az egyik bandatagot lefoglaltuk-e – szerencsére. Mi – Charlotte és én – a lányok szemében szolga voltunk, ugyanis mi fotózgattuk őket a srácokkal. Na, ezért nem kell velük sétálgatni.

- Én beszállok az autóba – mondom a menedzseremnek, miután elegem lesz a rajongókból. Hogyan bírják ki ezt egész nap? Én nem bírnám ki, az száz.

- Ne, kérlek – szólal meg gyorsan a lány, pedig már éppen fordultam az autó felé – Én szeretnék abba az autóba ülni – mutat a srácoknak autójára, mely már inkább kis busznak nevezhető. Mire leesik, hogy mit is kér, a srácok már ülnek is az autóba. Lassan, mint egy robot, úgy fordulok Lottie felé, aki úgy mosolyog, mint aki éppen most törte be az iskola egyik ablakát.

- Szóval… - szólalok meg, mikor igazán magamhoz térek – azt szeretnéd, hogy Harry-vel, kettesben utazzak egy órán át? – kérdezem meg, ám tudom, hogy teljesen felesleges. Charlotte feje mellett, pont látom, hogy Harry beszáll az autójába és elkezd dobolni a kormányon. Elmosolyodom.

- Nem így fogalmaztam volna, de amúgy igen – zökkent ki a bambulásomból, én pedig ismét rászegezem tekintetem. Megszólalni ugyan nem tudok, de attól még ezer minden kavarog a fejemben. Én Harry-vel? Akivel mondhatni, hogy nem épp vagyunk a legjobb formában? Nos, eléggé hihetetlen, hogy mellé üljek. Amikor ezeken gondolkoztam, a hidegről meg is feledkeztem.

- Jaj, Istenem! Úgy is meg kell beszélnetek néhány dolgot – csattan fel a barátnőm, mint ha egy teljesen egyszerű kérdésre nem tudtam volna a választ. Lehet, hogy az, nem igazán tudom. A lány egy hajtincsével kezd el babrálni, mint ha unná a beszélgetésünket.

- Te most játszod a kerítőnőt? – kérdezek rá, mert tudnom kell. Mindig is békében hagyott az összes barátommal, és nem szólt bele a magánéletembe. Most meg itt van, és oktat, mint ha nem is tudnám, mi a helyzet. Bár lehet, hogy ha nem is emlékeztet, még a mai napig nem tudnám, mi folyik köztünk a sráccal. Na, jó… lehet, hogy jól teszi, hogy helyre rak.

- Igen.

Elmosolyodom, és aztán teljesen feleslegesnek tartom azt, hogy megszólaljak. Elindulok, és megkerülve Harry autóját, beülök az anyósülésre. Sóhajtok egyet, és csak utána nézek rá a srácra.

- Szia – köszönök, ám gondolatban ütögetem a fejemet, hogy nem tudtam ennél jobbat kitalálni. A pulóver, a télikabát és a sapka már nem kell, ugyanis amint ránéztem a srácra, felmelegedtem. Leveszem azokat, majd utána becsatolom az övemet.

- Szia – utánoz a srác, egy kis idő elteltével, majd miután látja, hogy a kisbusz meglódul előtte, ő is megnyomja a gázt. Egy ideig az ablakon nézek ki, mint ha a táj foglalna el. Alap esetben lehet, hogy érdekelne a táj, de most nem.

- Mikor forgatjuk a klippet? – kérdezi a srác megtörve a csendet, én felé fordulok tekintetemmel. Szemével az útra figyel, de néha-néha felém pillant.

- Igazából ezt Lottie-tól kéne megkérdezned. Talán újév környékén – válaszolok egy csöpke gondolkodás után. Ha lehetne, felhívhatnám a barátnőmet, de szerintem nem olyan fontos. Fejemet hátradöntöm, és fejemet a srác felé fordítom. Furcsa eset, de sose szerettem más autójába ülni. Mindig is csak Charlotte mellett éreztem magamat biztonságban, de most Harry mellett is. Talán nem véletlenül.

Aztán megint csend áll be közénk. Kérdezhetnék is, és mondhatnék is száz dolgot. Azonban úgy gondolom, semelyik sem állja meg itt a helyét. Kiérünk egy autópályának nevezhető helyre, és tekintetemmel keresem a kisbuszt, de nem látom.

- Mit keresel? – kérdezi a srác, én pedig kicsit hátrébb dőlök, nehogy ennyire feltűnő legyen – mert ezek szerint az volt.

- A kisbuszt – mondom, és a kezemen lévő karkötővel kezdek el babrálni idegességemben, amiért nem tudok megnyílni a srác előtt – Te látod? – kérdezek rá, és lopva a srácra pillantok, azonban az utat pásztázom inkább, hátha meglátom a másik járművet.

- Nem – válaszol a srác, bár szerintem inkább az utat nézi, mint hogy ismerős-e a jármű, avagy sem – Bekapcsolhatom a rádiót? – kérdez rá, és mint ha azt hinné, lehet, hogy begurulok, amiért zene szól majd az autóban. Hogyan is tehetném, mikor a zene, az ütem a lételemem? Miért is lenne egyáltalán baj? Amúgy is az ő autója.

- Persze, miért is ne? – kérdezek rá, igaz nem várok választ.

Ösztönös mozdulattal bekapcsolja azt, majd fülelni is kezdek, mi lesz a következő szám:

- One Direction: Live While We’re Young – hallom meg éppen, mire elnevetem magamat. Arcomat a tenyerembe temetem, amiért ilyen szerencsém van, hogy hallhatom ezt a számot. Párszor hallottam már rádióban, de nem igazán figyeltem rá, de nem is igazán volt idő rá figyelni.

- Na, tippelek melyik a te hangod – mondom, és hallgatni kezdem a számot, és ha nem a kocsiban ülnék, talán táncolni is elkezdenék. De attól még a lábam automatikusan ütemre jár.

A refrénnél megszólalok:

- Itt biztosan énekelsz – jegyzem meg, ám tudom, hogy ezzel nem mondtam sokat. Hallom, hogy a srác is halványan elneveti magát, de aztán tovább hallgatom.

Második refrénnél tartok, és furcsamód nem hallottam meg a hangját. Vagy pedig egyszerűen béna vagyok, amiért nem ismerem fel. Már kezdem elveszíteni a reményemet, mikor meghallom Harry egymondatos szólóját:

- Na, ez te vagy! – mondom, amint meghallottam őt énekelni a rádióban.

- Talált, süllyedt – jegyzi meg a srác, és hallom, hogy elkezdi dúdolgatni azt a részt is, ami nem is az övé. Mert hogy a rádióban nem az ő hangját hallottam az biztos. Nem tudom miért, de Harry hangját mindig is felismerem dalok közben is, és máshol is.

- You and I, We’re about to make some memories tonight – énekli a srác, mire én félek ránézni, mert azt fogom hinni, hogy elolvadok. Hangja simogat, és legszívesebben közelebb mennék hozzá, de ezt nem tehetem meg. Így is örülök, hogy nem hátra ültem.

Nos, igen… a szokásos csend ismét átvette helyét, és egy darabig nem szólaltunk meg. Megint a karkötővel babráltam, és hirtelen elfogott a hiányérzet, ami azért lehet, mert ezt anyutól kaptam. A számnak vége lett, és bemondták, hogy a négyórási közlekedési helyzetjelentés következik.

- Az utak igen csúszósak, és a london környéki útvonalakon már több baleset is történt, ketten életüket is vesztették. Figyeljenek az utakra, és az északi útvonalakon több utat lezártak. Érdeklődni lehet a… - és mondott egy számot, amit én nem jegyeztem meg. Az örömöm egy kicsit alábbhagyott, mert mindig is rosszul érintettek a halálok – hiába ismertem-e az adott személyt vagy sem.

- Szálljunk meg valahol, vagy valami… mert én nem bízom az utakban – szólalok meg, miután eldöntöttem, hogy gondolkozok tíz másodpercet. Hát, igen… ilyet se találok ki mindig. De nem szeretném még egy óráig veszélyben érezni magamat.

- De bennem bízol, nem? Lassabban is mehetek, ha gondolod – hiába nem feleltem semmit, éreztem, hogy folyamatosan lassítunk, míg a minimum korhatárig nem érünk. Szám széle felkunkorodik a srác gondoskodása miatt.

- Szálljunk meg egy motelbe, nekem is jobb lesz és neked is – tartok ki még mindig magam mellett. Azt hittem könnyen beleegyezik, hisz akkor még többet együtt lehetnék. Na, de akkor most miért ellenkezik?

- Mitől tartasz? – kérdezősködik a srác, amiért meg tudom érteni.

Nem is tudom, melyik okomat soroljam fel. Mert féltem őt, ez lenne az egyik okom.

- Te Harry Styles vagy, nem szeretné senki sem, hogy holnap kórházba köss ki – válaszolok neki könnyedén, ám tudom, hogy ez teljesen igaz. Féltem a srácot, és nem csak azért, mert ő egy híres banda tagja, hanem azért is, mert megkedveltem.

- Oké, láttam egy táblát, hogy nem sokára lesz egy motel…

- Megyek én a fürdőbe – mondom, és szinte meg sem várva a válaszát foglalom el azt. Magamra zárom az ajtót, és megindítom a tusoló vizét, hogy melegedjen. Kényeztető a meleg fürdő, miután egész nap kint voltunk a srácokkal, és csak ebédelni mentünk be egy helységbe. Rózsa illatú tusfürdőt találtam a szekrénybe, és mivel az illata nem volt rossz, megelégedtem azzal is, hogy tisztítsam a bőrömet. Felöltözöm az eddigi ruhámban, bár kétlem, hogy kényelmes lenne az ágyban alvás farmerban.

- Mehetsz! – mondom hangosabban, mivel Harry-t nem látom sehol sem. Nem sokára egy másik szoba ajtaját látom nyílni, és látom a srácot erre jönni.

- Rendeltem valamit. Ha jönnének a kajával, pénzt a kabátomban találsz – mondja, majd besurran oda, ahol előbb én voltam.

Egy ideig, mint ha ledermedtem volna. Egyrészt minek rendelt bármit is, ha nem régen voltunk gyorsétteremben? Másrészt milyen lenne az, hogy Harry kabátjából pénzt veszek ki és azzal fizetek? Az előszobában felakasztott kabátra nézek, majd elhessegetve gondolataimat, inkább leülök a kanapéra. Valami keményre ültem rá, és később feltűnt, hogy egy távirányító van alattam. Kivéve azt alólam, bekapcsolom a televíziót, és kapcsolgatni kezdek a csatornák között. Nem szoktam sokszor tévét nézni, mert nincs igazán sose időm rá. Reggel korán megyek dolgozni, és sokszor van, hogy bedőlök az ágyba, miután haza érek. Sokszor Lotti tájékoztat, hogy mi is van a világban. Viszont azt már nem csak ő említette, hogy kicsit le kéne vennem. Talán igaza is van, nem tagadom. Viszont most vagyok fiatal, most kell csinálnom azt, amit szeretek.

Egyik csatornán éppen a balesetekről tájékoztatják a tévénézőket, másik oldalon horror film megy, harmadikon hirdetik a különféle dolgokat. Miután megunom, inkább kikapcsolom a készüléket, és elmegyek a konyhába, mely nincs messze, hisz a nappali mondhatni, hogy egybe van a konyhával és az étkezdével. Miután megnéztem azt, visszamegyek a nappaliba, és ott sétálgatok éppen, mikor hallom, hogy a fürdőszoba ajtó nyitódik. Tekintetemmel odarévedek, és egyből megbánom.

- Jézusom! – jön ki a számon, és letakarom az arcomat, hogy ne láthassam. Bár nem mondhatni, hogy alig van rajta valami, mert a törölközőt dereka köré csavarta. Viszont hirtelen ért, nem készültem fel rá. Erre hogyan is lehetne felkészülni?

- Úgy tudom Harry-nek hívnak… - szólal meg a srác, mint ha viccesnek találná a helyzetet. Charlotte mondta, hogy nem valami szégyenlős, de azért mégiscsak alig ismerjük egymást!

- Mindegy hogy hívnak. Csak ne lássalak meg így! – mondom, és az egyik kezemmel felé mutogatok – hacsak az óta nem ment el -, a másikkal pedig még mindig a szememet takarom le.

- Akkor ne nézz rám – mint ha látnám magam előtt, ahogyan lazán megvonva a vállát mondja ezt. Azonban nem tudom, mit cselekszik valójában, de nem is akarom tudni, hogy mit is csinál.

- Azt lehetetlen – jegyzem meg, mielőtt akár eljutott volna a tudatomig, hogy mit is mondtam. Most egyszer áldottam magam, hogy nem látja, mit érzek éppen.

- Miért is? – kérdez rá, és ezen kívül mást is hallok: lépéseket, melyek csak egyre közelednek felém. Szívem olyan ütemet ver, melyet egy zongorista sem tudna utánozni. A kezem pedig izzadni kezd.

- Jól tudod te azt – mondom végül, hisz oly’ mindegy mit mondok már. Lelőhetném magamat, de azt hiszem, hogy ez életem legrosszabb vagy legjobb emléke lesz. Az már csak rólam és a sráctól függ, aki előttem van.

Leveszem lassan a szemeimről kezemet, de azonnal meg is bánom. Talán egy karnyújtásnyira van a srác, és szemem akaratlanul felsőtestére téved, ami tökéletesen kidolgozott. Nos, hogy ez ne tűnjön fel, inkább a srácra nézek. Azonban, ahogyan a zöld rengetegbe tekintek, olvadozni kezdek. A srác szemében vágyakozást, illetve kíváncsiságot vélek felfedezni.

- Mert szerinted annyira kiismerlek? – kérdezi meg a srác, és kaján mosolyra húzza a száját. Éppen csak hogy észreveszem, hisz még mindig a szemeit vizslatom.

- Talán… - válaszolok rá, és mosolyra húzom a számat. Ám olyan ideges vagyok, hogy kissé torz mosoly lehetett. Arcába egy rakoncátlan hajtincs foglal helyet, és legszívesebben elsimítanám a többihez.

- Szóval? – kérdezi, és szemében továbbra is kíváncsiságot látok. Közelebb lép. Most már fél karnyújtásnyira van, viszont százszor nagyobb szívütemem van, ami miatt azt hiszem, hogy a végén még kórházban fogok magamhoz térni.

- Mert megkedveltelek – nem hazudhatok saját magamnak, vagy bárki másnak is. Mert annak aztán végképp nem lenne értelme. Most már nem.

- Szóval… nagyon kiakasztana, ha azt mondanám, hogy szeretlek? – kérdez rá a srác, én pedig egyértelműen meglepődöm, pedig számíthattam volna rá. Vagy nem? Egyáltalán hittem azt, hogy valaha is kimondja? Harry Styles? És pont nekem?

- Kissé – válaszolom, és megfordulok, hogy kimenjek a teraszra. Talán más őrültnek nézne, hogyha meg is tenném. Ugyanis hideg van, mint az északi sarkon. Viszont a hőm pedig olyan meleg, mint ha gőzzé szeretne válni. Azonban nem jutok el sokáig, mert a srác alkaron ragad, és erőteljesen magához húz.

Aztán pedig meg is csókol.