15. fejezet: Things

Sziasztok!

Egy afféle lelki krízisen estem át a blogot illetően, ezért kellett annyit várni erre a fejezetre. Volt olyan hét/hetek, mikor azt gondoltam: abba kéne hagynom ezt a blogot. Ugyanis nem igazán látok visszajelzéseket. De aztán rájöttem valamire, pontosabban inkább több mindenre. Megfogadtam magamnak azt, hogy ezt a blogot befejezem nem úgy, mint az előzőt. Illetve nagyon szívemhez nőtt a történet, így nem akartam befejezetlenül hagyni. Így pár napja elkezdtem befejezni a fejezetet - mert a nagy része már meg volt -, és mára már csak az átolvasás maradt.

Remélem még vannak olvasóim, és hogy akik esetleg "elhagytak", azok visszatérnek hozzám! :]

Remélem megértitek, és remélem tetszeni fog nektek a fejezet! Véleményeteket várom,

MissMe

- Victoria –

Ha nem lett volna ez a pár nap pihenés, talán hullafáradtan érek haza.  Az ágyba kívánkoznék most is, de még sajnos nem vagyok a hotelben. Charlotte azt mondta, el kell végeznie valamit, így nem tudott értem eljönni a munkába. Nem volt sok kedvem a gyalogláshoz, és a londoni tömegközlekedést sem szerettem volna közelebbről megismerni. Viszont nem is szeretném, ha a barátnőm azt hinné, kihasználom.

Kissé feldúltan érzem magam. Lehet, hogy mások szemében csak túlreagálom a dolgokat, de ők bizonyára nem Harry Styles-zal járnak. Harry megmondta a nagyságos tervét nekem. Oda akarta csalni Zayn-t Charlotte-hoz. De a tervei közt az is benne volt, hogy ő is felmehessen a szállásunkra. Viszont megfeledkezett a kérésemről, miszerint ne mondja el senkinek a kapcsolatunkat. Talán ezért is érzem magam úgy, mint egy kimosott papírzsebkendő.

Az időjárás sem valami nyugtató, pedig igazán lehetne legalább ez másabb, mint a kedvem. Az ég szürke és lehangoló, ettől minden olyan élettelennek tűnik és ez meg is látszik azon, hogy kevesebben sétálgatnak az utcán. Lekanyarodom a következő kereszteződésnél, és immár csak egy utcányira vagyok a szállodától – inkább mondjuk azt, hogy a bejáratától. A mindig üdvözlő dolgozó most is köszön, és beenged az ajtón – tudom, hogy ez a dolga, most mégis jól esik a törődés. Odasétálok a recepcióhoz, és megszólalok:

- El szeretném kérni a kulcsot – a recepciós múltkor, már amint meglátott, adta oda a kulcsot. Ezért is döntöttem el azt, hogy nem fárasztom magamat a szobaszám elmondásával. A harmincas éveiben járó nő felnéz a számítógépből, és odalép a falhoz, hogy levegye a kulcsot. Körözni kezd a kezével, és keresi is a kulcsot. Felém fordulva ezt állapítja meg:

- Ó, de butus vagyok! Eszembe jutott, hogy Charlotte már elkérte – jegyzi meg a göndör, szőke hajjal megáldott nő. Erről is Harry jut eszembe, mint sok minden másról. Elmosolyodom, majd a lifthez lépek, miután megköszönöm segítségét. Megnyomom a hármas gombot, mely arra a szintre visz minket, melyen a lakosztályunk van. Nem csodálom, hogy a recepciós tudja a nevünket, hisz sok pénzt költünk el azzal, hogy itt vagyunk már lassan egy hónapja.

Táskám már súrolja a földet, amiért lusta vagyok a vállamra teríteni azt. Nyitom az ajtót, és meglepő dolog történik. Amint kinyitottam azt, sok ember fogad így:

- Boldog születésnapot! – harsan el, én pedig meglepetésemben nyitva hagyom a szám. Díszes társaság gyűlt össze, és az az érzésem, mint ha szilveszter lenne. Ugyanis színesség lóg mindenki nyakába és van, aki még a trombita hangú fújót is magával hozta.

El is felejtettem, hogy ma van a születésnapom. Szünet alatt egyszer-kétszer eszembe ötlött, de valahogy mindig hamar elillant a gondolataim között. Hogy lehet ilyen elfelejteni?!

- Boldog szülinapot, barátném! – szólal meg Charlotte, majd közelebb lép, és magához ölel. Tehát ez volt a dolga… de legalább ő nem felejtette el.

- Köszi – mondom, aztán folytatom – de miért nem szóltál, hogy ma van a szülinapom? – kérdezem meg, majd elnevetem magam a végére. Talán túl sok minden történt decemberben ahhoz, hogy ezt észben tartsam.

- Bocsi, hogy megleptelek – mondja kis sértődöttséget kimutatva Lottie, és elenged az öleléséből - Amúgy végre te is 22 vagy… utálom, hogy idősebb vagyok – jegyzi meg, mire mindketten elnevetjük magunkat.

Többiek felé fordulok, ám megköszönni sincs időm, hogy eljöttek és megköszöntöttek, ugyanis már támadnak is le a különböző dobozokkal, melyekben valószínűleg ajándék lapul. A One Direction menedszere a fiúk legújabb albumát adja nekem illetve egy szép nyakláncot. Aztán sorban jönnek a fiúk is. Kaptam például egy szelet répatortát Louis-től, merthogy muszáj megkóstolnom egyszer. Többségüktől ékszereket vagy valami tánccal kapcsolatos dolgot kaptam. Legutoljára Harry jött oda hozzám a bandából.

- Boldog születésnapot! – mondja, és tudom, hogy ő is tudja: nincsen minden rendben közöttünk. Felém nyújt egy kis, rózsaszín dobozt, én pedig elveszem azt.

- Köszönöm – mondom, majd megjegyezném azt, hogy beszélnünk kéne négyszemközt, mikor a táncos társaim jönnek megköszönteni. Így hát ezzel az alkalommal is el lesz halasztva a megbeszélés.

De talán majd később…

Charlotte Liam-mel karaoke-zik körülbelül fél órával később. Én a kanapén ülök és nézem őket, ahogyan Lottie a legfelszabadultabban énekel, de közben tudja, hogy Liam-et nem érheti utol.

- Hogy érzed magad? – kérdezi meg July, és leül mellém a kanapéra. Megdörzsölöm a szememet, majd mosolyogva ezt mondom:

- Fáradtan – jegyzem meg.

Miért van az, hogy mindenről Harry jut eszembe? Itt van például July… és az első gondolatom az, hogy ő Harry táncos társa. Talán csak tényleg túl fáradt vagyok. Úgy, mint mindenhez.

- És te? Biztosan nem lehetett könnyű a város másik végéről idejönni – jegyzem meg, és elnevetem magam, mikor meglátom, hogy Lottie ugrál örömében. Méghozzá azért, mert legyőzte Liam-et egy karaoke párbajban. Bizonyára nem volt nehéz, hisz egy női előadótól kellett énekelniük.

- Már mindegy, a lábam úgy is fáj már egy napja. De menni fogok táncolni, mielőtt megkérdeznéd, nem súlyos – talán igaza van, ez lett volna a következő kérdésem hozzá.

Párszor már beszélgettünk July-val, mondhatnám azt, hogy vele beszélek a legtöbbet a „kollégáim” közül. Tudom, hogy sokszor fájlalja a lábát valami októl fogva, de másnapra mikor megkérdezem tőle, mi van vele, már el is felejti, hogy volt valami a végtagjával.

Kis csend után ismét megszólal:

- Tudod, hogy holnap forgatás, ugye? – kérdezi meg, emlékeztetve engem az elkövetkezendő eseményekre.

Hogy felejthetném el? Bár onnantól kezdve, hogy elfelejtettem a születésnapomat, már képes lennék bármit elfelejteni. Mindenesetre csak azért ment ki a fejemből, mert nagyon a forgatásra koncentráltam. Így már nagyon várom a holnapot.

Testemmel July felé fordulok, és akkor rálátásom nyílik Harry-re, aki a konyhánál beszélget éppen Niall-lel. Nekidől lazán a falnak és a fiúval nevetgélnek. Bár, mint ha messziről látnám, hogy nem teljesen igazi a mosolya.

- Igen, ezt nem felejtettem el – mondom neki ismét rászegezve tekintetemet. Viszont mikor meglátom, hogy az ír fiú a karaoke-s csoporthoz csatlakozik, felkapom a fejemet. Egyből visszanézek, majd meglátom, hogy Harry még mindig ott van… egyedül.

- Egy pillanat, mindjárt jövök – mondom, és egyből felállva a fiú felé megyek, anélkül, hogy választ hallottam volna July-tól. Mikor Harry-hez érek, kissé lecövekelek. Nem tudom, mit is akartam tulajdonképpen.

- Szia – mondom neki kicsit elhaló hangon. Hogyan kezdhetném? Nem voltam sohasem gyakorlott ebben, és ha valakivel összevesztem, az már a szakítást jelentette nálam.

- Szia – mondja ő is, és talán ugyanezt gondolhatja, mint én – Megnézted az ajándékot? – kérdezi meg, megtörve a csendet, mely egy kicsit ránk telepedett.

- Nem volt időm – válaszolom neki. Mi az, hogy nem volt időm? Arra van időnk, amire szeretnénk, hogy legyen! – De meg fogom nézni – folytatom gyorsan, nehogy azt higgye, nem számít, mit kaptam. Dehogynem! A kíváncsiság azóta bennem van, mióta megkaptam.

- Beszélnünk kéne – mondom, miközben hosszan kifújom a levegőt. Harry bólogat, és beleegyez, hogy ezt tegyük.

- Miért csináltad ezt, mikor megkértelek rá, hogy ne tedd? – kérdezem meg, mikor kezdem azt érezni, hogy elvárja, én kezdjem. Talán nem érti meg az én nézőpontomat. Talán azt hiszi, hogy én felmerem vállalni úgy, mint az előző csajainál. Charlotte mondta már nekem, hogy figyeljek, mert könnyen a mélyben érezhetem magam. Talán igaz! Talán már a mélyben is vagyok.

- Az újságban is viszontláttam magamat! Miszerint én nem illek hozzád és, hogy én is idősebb vagyok, mint te – mondom és talán kicsit túl hevesen és artikulálva. Kicsit lehet, hogy még hangosabban is a kelleténél. Mindenesetre most nem érdekel.

- Az újságokra ne hallgass, kérlek – mondja nekem, megszakítva azt, hogy teljes idegösszeroppanásom legyen. Azzal, hogy belém fojtotta a szót, kissé megnyugtatott. Időt adott nekem, hogy elgondolkozzak. Vagy talán maga a hangja az, ami nyugtató hatással volt rám.

- Akkor kire hallgassak? Charlotte-ra vagy rád? Mert nem ugyanaz a véleményetek – jegyzem meg, kicsit túlzásba is vihettem, mert nem teljesen igaz. A menedzserem csak azt mondta, hogy vigyázzak. Nem tiltott meg semmit.

- Magadra – mondja éppen akkor, mikor levegőt veszek.

- Azt fogom tenni – mondom, és elmegyek. Berohanok a szobámba, és magamra zárom az ajtót. Mikor az ágyra huppanok, a szemem sarkából egy ártatlan könnycsepp szabadul ki.

Időre van csak szükségem. Az is lehet, hogy holnapra már másképp fogom gondolni.

És fogalmam sincs, miért sírok. Mert ezeket mertem állítani? Mert nem bízom abban, amit Harry csinál? Mert kételkedem abban, hogy én Harry nem igazi oldalát ismerem?

Nem tudom.

- Charlotte –

Jobban érzem magamat ezen a bulin magam, mint Vic! Ez lehetetlen, szervezek egy bulit és mindenben benne vagyok, amit kitalálunk. Például Liam-mel karaoke-ztunk. És egyszer én nyertem! Bár mondtam neki, hogy addig játszunk, míg nem sikerül nekem legalább egyszer. Úgy érzem, Liam inkább megkönyörült rajtam, és hagyta, hogy nyerjek. De akkor is jó érzéssel tölt el a tudat, hogy legyőztem Liam Payne-t egy karaoke versenyben.

Nem is tudom mennyi idő múlva, de átadtam a helyemet másoknak. Egy fotel karfáján ültem le, és meglepetten tapasztalom, hogy hiányzott egy kis ülés.

- Jó szervezés – szólal meg mögöttem valaki, mire én egyből hátra nézek. Zayn zsebében a kezével közelít felém, és előttem megáll – Hogy-hogy te nem felejtetted el a születésnapját, miközben Victoria igen? – kérdez rá a fiú, nekem pedig egyből feltűnik, hogy nem hozta magával a hajzseléjét – talán azért is másabb most a frizurája.

- Tavaly elfelejtettem, és egy évvel ezelőtt beírtam a telefonomba, hogy el ne felejtsem idén – mondom el neki az igazat. Hogyan is jutott volna eszembe? Reggel hat órakor arra kelek, hogy hangosan szól a mobilom. Álmos szemeimmel megnyomom a zöld felületen a képernyőt, és a fülemhez emelem azt. Nem szólt bele senki, és akkor néztem meg az emlékeztetőmet.

- Nem rossz ötlet – jegyzi meg Zayn, és elmosolyodik – Iszunk egyet? – mutat a konyha felé kezével kérdő pillantással, én pedig csak bólogatok. Mint a hamupipőke történeteknél szokás, felém nyújtja a kezét. Megfogom azt, majd felemelkedek ültemből. Talán rosszul tettem, ugyanis nagyon közel kerültem hozzá.

A szemében tükröződik a televízióban menő karaoke, és a színek csak úgy ugrándoznak a szemében. A villany nélküli szobában a pupillái nagyobbak, mint lenni szoktak. Ettől aztán végképp rosszul döntöttem. Bőröm elkezd bizseregni ott, ahol kissé érdes kezével megérint. Térde a combomhoz ér, és úgy érzem, meg tudnám csókolni.

De nem teszem.

- Mehetünk? – kérdezem tőle, de alig mertem megszólalni. Ugyanis tartottam attól, ha kinyitom a számat, egyből mást fogok cselekedni.

- Persze – mondja, és hátralép, majd illedelmesen előreenged engem – bár most inkább ő a vendég.

Jó is, hogy mögöttem megy, mert muszáj kicsit gondolkodnom az imént történtek miatt. Mikor a konyhába érünk, körülnézek a helyiségben. Mivel nem látok ott senkit, így könnyen el tudom azt képzelni, hogy elpirultam.

- Mit kérsz? Megint ásványvizet? – kérdezem meg mosolyogva, mikor eszembe jut a múltkori együttlétünk.

El sem tudom mondani, hogy mennyi mindenről beszéltünk akkor. Politikától kezdve egészen addig, hogy melyikünknek melyik a kedvenc évszaka. Még azt is megtárgyaltuk, hogy Zayn miért nem tud leszokni a dohányzásról. Azt mondta nekem, hogy annyi stressz éri, hogy ezzel tudja legjobban lenyugtatni magát, a másik az alvás volt – de azt nem lehet koncert szünetbe megtenni.

- Igen, az jó lesz – mondja, és a konyhát kezdi vizslatni. Mi változott volna? Ugyanis én is, és Vic is a nap nagy részét a hotelon kívül töltjük. Nincs időnk átrendezni csak úgy unalmunkból a hotelszobánkat.

- Jössz holnap a klipre? – kérdez rá Zayn, miközben a hűtőből kiveszek egy palack ásványvizet.

- Nem tudom – szólalok meg, majd a pulton lévő poharak közül kettőt megtöltök vízzel. Majd folytatom – Holnap meglátogat a testvérem és a családja. Aztán a kisebbik apróságot itt hagyják. Ugyanis a testvérem megy meglátogatni anyuékat, és a pici még fél a repülőtől. – nevetem el magam egy kicsit, majd felemelem mind a két poharat, az egyiket pedig Zayn-nek adom.

- Hány éves? – kérdezi a srác, majd inni kezd az üvegből.

- Három lesz nem sokára – mondom, és egy kicsit gondolkodóba is estem, hogy jó adatot mondtam-e. De aztán megállapítom a fejemben, hogy igen, jót mondtam. Effie hat éves lesz pár hónap múlva, Mya pedig az év első hónapjában született majdnem három évvel ezelőtt.

- Akkor csak nem lesz baja pár őrült sráccal – jegyzi meg Zayn, én pedig elmosolyodom kijelentésén. Szóval tudja, hogy őrült? Legalább bevallja magának.

- Majd megkérdezem, van-e kedve pár őrült, helyes sráccal töltenie az idejét – jelentem ki, ám azt nem igazán tudom, hogy komolyan gondoltam-e vagy sem ezt az ötletet. Mindenesetre, ha aludni van kedve, akkor azt fogja csinálni. Ha akar bandázni, akkor azt fogjuk csinálni. Neki úgy sem lehet ellenállni.

- Azt mondtad helyes? – szakít meg kérdésével a fiú, mire nekem tátva marad a szám, de közben hang nem jön ki rajta.

- Azt mondtam? – kérdezek rá, majd mielőtt választ kérnék, én szólalok meg – Nem mondtam hazugságot – vonom meg a vállamat, majd próbálom a pohár szegélyét nézni, de egyszerűen nem megy, mert érzem magamon a fiú tekintetét.

Felnézek a fiúra, aki egyenesen a szemembe néz.

- És kire gondoltál? – faggat, mire én leteszem a poharamat, mielőtt kiesni készülne a tenyeremből. Kezeimet keresztbe teszem a mellkasom előtt, mintha ezzel azt jelezném, hogy ne merjen közelebb jönni. Pedig nem, csak a hevesen dobogó szívemet próbálom némiképp lecsillapítani, kevés sikerrel.

- Rád is, ha erre célzol – mondom. A „ha” ebben az esetben nem érvényes, de úgy gondoltam, így a helyes. Ugyanis mindketten tudjuk, hogy mire célzott.

- Szóval helyesnek tartasz? – a fiú, aki mellettem a pultra támaszkodott, mint ha most közelebb jött volna. Már ettől még jobban összehúzóm magam, mert félek, hogy valami hülyeséget csinálok.

- Pár millió lány mellett az én véleményem nem mindegy? – kérdezek vissza válasz helyett, de közben a kérdésben benne volt a válaszom. Naná, hogy helyesnek találom! A One Direction leghelyesebb, és a világ legszexisebb pasijának gondolom. Hogy miért? Ez egyértelmű.

- Egyáltalán nem – válaszol, mire érzem, hogy a pulzusszámom az egekbe szökik, és nem sok kell ahhoz, hogy a földön terüljek szét. A fiú közel jön hozzám, és mindenféle engedélykérés nélkül magához szorít. Számra tapasztja az ajkait, és tudom, hogy most már nincs visszaút, ugyanis nem tudok ellenállni.

A kezeimet elveszem a mellkasom elől, és a fiú nyakához illesztem. A fiú kezei a derekamon vándorolnak fel és le, miközben én egyre csak szorosabban simulok hozzá. Levegőért kapkodok, amiért a fiú szinte mindet kifosztotta belőlem. Majd épp vándorolt volna a kezem a hajához, mikor ezt hallom:

- Nem tudom, de mint ha Victoria azt mondta volna, hogy… - a hang túl közelinek tűnt, és csak akkor esett le, hogy ide fognak jönni, mikor valaki megszólalt – Bocsi, keresünk máshol innivalót!

Amint bocsánatért epedezve megszólalt egy lány, szétrobbantunk Zayn-nel. Futólag megigazítom a hajamat, mint ha tudnám, hogy kissé szénakazalnak tűnhet. Zavartan a vendégeknek üdítőt adok a kezükbe, de a következő pillanatban Niall szólt Zayn-nek, hogy mennek.

És nem tudjuk megbeszélni, hogy hogyan tovább.

Sakk-matt.